A csinos ausztrál csaj egyetlen tökéletlen testrészét, a lapos, de szülés után ráncos hasát mutogatja. Izomszagú erőlködő, vagy mindannyiunk hőse?
Lassan már senki sem tudja, hogyan is néz ki egy valódi női test: akármerre nézünk, tökéletes vagy majdnem tökéletes alakú csajokat láthatunk, a tökéletlenségeket pedig minden lehetséges eszközzel igyekszünk eltakarni. Az egy dolog, hogy jól néznek ki a sztárok az Oscar-gálán, a fehérneműmodellek a buszmegállóban a plakáton, és a pornószínésznők a felnőtt filmekben, hiszen nekik ez a munkájuk, legalábbis részben abból élnek, hogy jól néznek ki (plusz ügyesen vannak retusálva).
Egy fokkal ijesztőbb trend, amikor a hétköznapi emberek is mind tökéletesen néznek ki, legalábbis látszólag, hiszen csinos / szexi fotót gyakorlatilag bárki képes feltölteni magáról az instagramra. Én se vagyok csúnya, maximum lehagyom a képről vagy eltakarom a nem olyan szép testrészeimet, felveszek egy push-up melltartót meg egy szilikonos popsiemelős hasleszorítós bugyit, meg némi smink és egy kevés photoshop és máris megfelelek a társadalmilag elfogadott szépségideálnak.
Hogy mer ez bikinit felvenni?!
Az utóbbi időben elvétve ugyan, de találkoztunk néhány olyan szereplővel az interneten, akik nem feltétlenül hajtanak fejet a fenti trendek előtt. Közös bennük, hogy nem szégyellik (!) megmutatni olyan testrészeiket is, amelyek egy picit tökéletlenek. Aszimmetrikusak. Túl kicsik. Túl nagyok. Neadjisten, ráncosak, lógnak, narancsbőrösek. Legutóbb épp egy - egyébként fiatal és jó alakú - ausztrál kismama verte ki a biztosítékot elsősorban a hasával, ami ugyan lapos, de a szülés után ráncos rajta a bőr.
Az ilyen és hasonló fotók általában kétféle reakciót kapnak: néhányan bátorítják az illetőt és biztosítják róla, hogy így is szép és nincs szégyellnivalója. A többség inkább felháborodik, és mielőtt nemi előítéletekbe bonyolódnánk, meg kell jegyeznem, hogy a felháborodók jelentős része szintén nő. A kiborulás nem elsősorban annak szól, hogy milyen az illető melle / hasa / feneke / hónaljgödre, hiszen úgy elméletben valahol mindannyian tudjuk, hogy nem minden emberi test néz ki pont úgy, mint egy Barbie-baba.
Azaz, nyugodtan lehet az ember (lánya) ráncos, de még formátlan is, csak akkor azt: 1. először is takarja el, 2. másodszor pedig ne tegye ki az internetre. Ahogy egy magyar blogger fogalmaz: kommentelői részéről meglepő volt „az a vallásos düh, amivel néhányan szinte elpusztítanának, csak azért, mert volt merszem fürdőruhában lefotóztatni magam úgy is, hogy nem én vagyon Cindy Crawford.”
Csinálják otthon, a négy fal között!
Persze, tudjuk mindannyian, hogy vannak, akiknek negyven felett (sőt, vannak, akiknek már húsz felett) lóg a mellük. Meg akiknek a szülés után már nem szép a hasuk. Vagy sose volt szép hasuk. Tudjuk. Legyen. De akkor csinálják szépen otthon, a négy fal között! Minek ezt közszemlére tenni? Mi van, ha az ausztrál csaj, vagy egy hasonló majd egyszer csak felvesz egy haspólót és úgy megy ki az utcára? Mit mondok a gyereknek?
Egyáltalán, minek mutogatja magát bárhol valaki, aki nem gyönyörű? Hol van ennek a határa? Legközelebb az Oscar-gálán is olyan nagyestélyiket fogunk látni, ami az előnytelen testrészeket mutatja? Kinek jó ez? Miért érdeke az ausztrál csajnak, hogy instagramon mutogatja a ráncos hasát? Mit kap ő ettől? Mért jó ez neki?
Nem tudjuk, neki jó-e, de nekünk biztosan jó
A hasonló őszinte testfotók tulajdonosai talán büszkék a testükre, vagy talán szeretnék cselekedetükkel egy nagyon picit ellensúlyozni a valószerűtlen médiafelhozatalt. Cserébe nyilván el kell viselniük a kommentelők hadát, akik legszívesebben máglyán égetnék el, amiért „az arcukba tolja” a tökéletestől eltérő testét. Nem tudjuk, nekik ez megéri-e. Az azonban biztos, hogy rengeteg pozitív hozadéka van annak, ha tökéletlen (azaz: valódi) női testeket is látunk az interneten. Minél többet. A sok-sok, arcunkba tölt tökéletességnek köszönhetően ugyanis már generációk óta lassan, de biztosan elfelejtjük, milyen egy valódi emberi test. Ez pedig nagyon sok szinten káros.
Az utóbbi ötven-száz évet leszámítva ugyanis sok-sok évezredig az emberek megszámlálható mennyiségű (fél)meztelen testet (vagy mellet, vagy segget, vagy hasat) láttak életük során, és ezek – talán néhány festményt, később korabeli fotót leszámítva - jórészt valódi testrészek voltak.
Hoppál Bori testtudatoktató szerint jelen korunkban „mire egy fiatal fiú eljut addig a pillanatig, hogy testközelbe kerüljön egy igazi mellel, vagy egy lány odáig, hogy neki magának mellei legyenek, ideális mellek százait látták már képeken, filmekben.” Mindez, ha akarjuk, ha nem, gyökeresen változtatja meg a saját testünkhöz és a mások testéhez való viszonyunkat, a szexualitásunkat és összességében az életminőségünket.
Mire nőként elérjük a kamaszkort, gyakorlatilag fel sem merül, hogy előnyben részesítsük a kényelmet a látvánnyal szemben, így jó eséllyel töltjük életünk jelentős részét alakformáló fehérneműkben, kényelmetlen cipőkben, sminkben, óvatosan vigyázva arra, nehogy túl önfeledten bulizzunk, mert akkor felcsúszhat a pólónk és kilátszik az a csúnya anyajegy. Ez a társadalmi közmegegyezés, aki vét ez ellen, az pedig nyilván lázadó és máglyára vele.
Elégedetlenség mindenek felett?
Ahogyan társadalmi norma a női testképzavar is: az a normális, ha legalább egy picit elégedetlen az ember a testével. Női körben illik erről panaszkodni: ha Kati elkezdi mondani, hogy túl vastag a lába, Reni meg, hogy lóg a segge, akkor én se ülhetek ott csendben a nem egészen lapos pocakommal meg az enyhén aszimmetrikus melleimmel, mert szerintem ez mind teljesen rendben van így. Legalábbis furán fognak rám nézni. Ha valakinek itt-ott lóg, amott túl nagy, ott meg túl kicsi, és mégis azt állítja, hogy elégedett a külsejével, akkor az azért egy kicsit kattant. Vagy hippi. Vagy szed valamit. Ha smink és melltartó sincs rajta, akkor meg tuti, hogy őrült.
A kamaszlányok körében egyre gyakoribbá váló testképzavarokról már sokat írtunk, és arról is, hogy a tökéletesség-dömpingnek köszönhetően már az általános iskola elsősök is szégyellik a testüket. A testképzavarok jelentős része felnőttkorra is fennmarad – aztán pedig adott esetben gyereket szülünk és aztán meg lassan megöregszünk, ami további elégedetlenségre adhat okot. A súlyosabb testképzavarok étkezési zavarokhoz, depresszióhoz, öngyilkossághoz vezethetnek. Egy, a testével komolyan elégedetlen nő kevésbé tud kiteljesedni a párkapcsolataiban, a karrierjében, és összességében kevésbé boldog életet élhet.
A tökéletlen hasakat és melleket posztoló bátor bloggerek talán egy picit ellene hatnak annak a folyamatnak, amelyet Richard Shusterman filozófus kultúránknak a testi szépség felszínes sztereotípiáival kitartó megszállottságaként és a szupermodellek, szépségkirálynők, testépítők alapján felajánlott normák általi boldogtalan leigázottságunkként ír le. Nélkülük talán észre sem vennénk, hogy le vagyunk igázva.
