Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A boltban fetrengő, üvöltő gyerek mellett zavartalanul állni a többiek megvetését, hogy bezzeg az ő gyerekük, az kérem, meg_volt_nevelve.
A dackorszak minden szülő rémálma, a rettenetes és kilátástalan csaták ideje, az őrjöngő, és felnőtt ésszel megmagyarázhatatlan, éppen ezért sokszor váratlanul lecsapó orbitális hisztik szűnni nem akaró áradata. Aki egyszer tényleg működő megoldást talál rá, az tutira Nobel-díjat kap.
Derült égből a villámcsapás
Nagy csapás tud lenni a büszke elsőgyerekes szülő egójára, amikor az addig mindenki által csak dicsért, bájos és mosolygós – és legfőképpen engedelmes – másfél-két éves tündérkéből akár pár hét leforgása alatt egy elviselhetetlen fúria lesz, aki a legkisebb ellenkezés, tiltás, a szülő részéről mind nagyobb félelemmel és szorongással elsuttogott ’nem” hatására azonnal átmegy berzerkerbe.
Ilyenkor az ember szakkönyveket és a netet kezdi bújni, válaszokat és megoldásokat keres, mielőtt végleg tönkremegy idegileg, és az önbecsülése is a béka segge alá süllyed, amiért képtelen nemhogy féken tartani a gyerekét, de időnként akár a legcsekélyebb befolyást gyakorolni rá.
Magyarázat van, segítség nincs
A fejlődéslélektan a dackorszakot az éntudat fontos állomásának, az első igazi önállósági törekvések megnyilvánulásának tartja, és mint ilyet, hangsúlyozza a fontosságát. Nem is vitatja senki ezt a megállapítást, de – valljuk be őszintén – azért nem nagy vigasz az egyszeri szülőnek, aki csüggedten áll a zoknijával sivítva harcoló kétéves felett reggel háromnegyed nyolckor, és tudja, két út áll előtte: 1) kiveszi a zoknit a gyerek kezéből, amivel kimaxolja a hisztit, leteperi a dühöngőt, néhány szájba rúgási kísérletet kicselezve ügyesen ráadja a zoknit, majd megpróbál úgy eljutni a gyerekkel a cipős szekrényig, hogy az ne tépje le magáról az imént felügyeskedett ruhadarabot, vagy 2) engedi az önállóság bajnokának, hogy próbálkozzon még egy darabig a zokni felvételével, ami azonban bizonyosan nem fog sikerülni, mert még túl bonyolult feladat a számára, és ekkor jön az 1) pont. Láthatjuk, hogy akárhogy is cselekszik a szülő, a hiszti csúcsra járatását nem tudja megúszni, de ha rögtön az első pontot választja, talán nem késnek el a bölcsiből.
A dackorszak kezelésére adott okos tanácsokkal általában az a baj, hogy csak papíron működnek. Ha egy gyereknek éppen az a fejlövése, hogy mindent maga akar csinálni – márpedig a dackorszak egyik ismertetőjele ez –, de életkoránál és fejlettségénél fogva még rengeteg mindent nem képes megcsinálni akkor se, ha a szülő órákon át türelmesen várja az eredményt, akkor végül vagy azért fog őrjöngeni, mert frusztrálja a kudarc, vagy azért, mert előbb-utóbb kiveszik a kezéből a feladatot, és megcsinálják helyette.
Könnyű azt mondani, hogy engedjük, hogy minél több mindent próbáljon maga megcsinálni, meg hagyjuk dönteni, de egyszerűen nem szólhat a dackorszakos önállósági törekvéseiről az egész család élete, nem kelhetünk azért ötkor egy éven át (igen, sajnos, simán eltart ennyi ideig ez a szép időszak), hogy ő elég ideig próbálgassa az öltözködést meg az önálló mosakodást, ugyanakkor a munkahelyről se késsünk el. Ez viszont értelemszerűen rengeteg balhét generál, a szülő mind lestrapáltabb, az idegei pattanásig feszülnek, a frusztráció gyerekben-felnőttben egyaránt csak nő.
De akkor mégis mit lehet csinálni?
Nem túl sokat. A legtöbb, hogy azért tényleg igyekezzünk észrevenni azokat a helyzeteket, amikor teret engedhetünk a gyerek saját döntéseinek, ne feszüljünk bele olyan kérdésekbe, mint hogy melyik pulóvert vegye fel. Ha ő a kicsit koszosat akarja felvenni, tegye azt, kit érdekel a Marcika anyukájának a véleménye, hogy milyen ruhában járatjuk a gyereket. Magunkban pipálhatjuk az apró kis győzelmeket, ez jót tesz a megrongyolt önbizalmunknak. Át is lehet kicsit verni a gyereket, én mindig nagyon megdicsérem a fiam, hogy milyen ügyesen felvette a zokniját, amit egyébként csak a nagylábujja hegyére tud felhúzni, aztán megkérdezem, megigazíthatom-e kicsit. Mivel ilyenkor nagyon büszke magára, ezért kegyes hangulatban van, ebbe bele is egyezik, én meg gyorsan ráhúzom a zoknit rendesen, és továbbléphetünk.
Sok nagy levegő, esténként egy sör
Azt is szokták mondani, hogy amikor kitör a balhé, vegyünk pár mély levegőt, próbáljuk megőrizni a nyugalmunkat, mantrázzuk magunkban, hogy ő még csak gyerek, neki is rossz, blabla. Mert ha mi nyugodtak maradunk, ő is könnyebben megnyugszik. Ezzel például nagyszerűen tovább lehet rombolni azon szülők önbizalmát, akiknek már nincs energiájuk hónapok óta naponta tizenötször mély levegőket venni, és atommáglyaként sugározni a nyugalmat a boltban fetrengő, üvöltő gyerek mellett, zavartalanul állva a többi bevásárló megvető pillantásait, melyekből világosan kiolvasható, hogy bezzeg az ő gyerekük annak idején ilyet nem csinált, mert az kérem, meg volt nevelve.
Két dologra gondolhatunk ilyenkor vigaszként: az egyik, hogy a mély belégzések jót tesznek a tüdőnek. A másik pedig, hogy amikor este elhal végre a csatazaj, kipattinthatunk majd egy jó sört, és kipipálhatunk egy újabb háborús napot. Egyszer vége lesz. Mindig vége lesz. Csak agyon ne csapjuk addig a gyereket.
(Akinek a gyereke mintagyerekként viselkedett 2-3 évesen, kérjük, bátran keserítse tovább gőgös kommentjével az idegileg kimerült és csüggedt tömegeket. Köszönjük.)
