Szeleburdi boszik, házimadárként tartott felhúzható bádognyúl, ágy alatt lakó szörnyek, és egy nagyon szerethető mesevilág.
Dániel András grafikus első önálló mesekönyve 2012-ben jelent meg. A két szeleburdi boszorkányról és furcsaságaikról szóló, elképesztően helyes Matild és Margaréta óta egyre szokatlanabb és eredetibb lények születtek az alkotótól.
Jött Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém), akik világában minden tökéletesen ellentmond a megszokott gondolkodás törvényeinek, a hősök egy emeletes dióban élnek, amibe talán lomtalanítás, talán öröklés útján került egy szép lépcső is. A holdat újra fel lehet találni, szagokat tesznek el befőttesüvegekben, házimadaruk pedig egy felhúzható bádognyúl, Imikém. A kötet Szép Magyar Könyv-díjat is kapott.
A Kufli-könyvekben pedig már szorosan összefonódik a történet és az illusztráció, egyik sem működik tökéletesen a másik nélkül, emiatt a Kuflik ideálisak az igazi összebújós mesélésekhez.
A viccesen furcsa lények groteszk világát tágítja tovább Dániel András legújabb könyve, a Mit keresett Jakab az ágy alatt? (és mi történt ott vele?).
Félelem a sötéttől, az ágy alatti világtól, a szobában elrejtőző szörnyektől – ahol van óvodás korú gyerek a családban, ott tudják, bármitől lehet megalapozatlanul rettegni. A gyerekpszichológia szerint a félelem leküzdéséhez a leghatásosabb módszer, ha a gyerek rájön, félelme megalapozatlan – így történt ez Jakabbal is, aki hihetetlen bátorsággal mászott be az ágy alá, ahol aztán minden sokkal barátságosabb volt, mint képzelte.
Miközben Jakab az üveggolyókat keresi – és vele együtt az olvasók is nyomoznak utánuk a részletgazdag illusztrációkon –, a kisfiú lassan leszámol félelmeivel. Az óvodások gazdag képzeletvilágában életre kelő szörnyek közül Jakabnak a gyerekeket vacsorázó falánk Hómama, az emberi szíveket elfonnyasztó Lepénylény, a lámpagyújtás után aktív Szőrizék és a láthatatlan Nyálgyula jutott. És sokan mások, akiket egészen mostanáig elképzelni sem mert...
Az elbeszélő (ön)ironikusan tudálékos hangja kíséri végig az ágy alatti kalandot, amit mintha kifejezetten a lusta vagy nyúzott felolvasóknak találtak volna ki. A Jakab helyettünk is megteremti a meseszituációt és az atmoszférát, eleve beépíti azokat a kérdéseket, amelyeket a szülő is rendszeresen feltesz a kíváncsiság felkeltésére. Jakab üveggolyói begurulnak az ágy alá, ahol a „néma, porszagú sötét” uralkodik. „Önök mit gondolnak, Jakab most sírni fog? Vagy mégsem? Lapozzunk egyet, hátha kiderül!” – biztat az elbeszélő, és lendületesen halad tovább a történet. Ugyanígy felhívja a figyelmet sok-sok apró részletre, az illusztrációkon elrejtett rejtvényekre. És gyorsan letudja a kötelező nevelést is, például azzal, hogy „már kész is a tanulság: mindenben, még a legrútabb dologban is találhatunk valami titkos szépséget, és a többi, és a többi.”
De el lehet-e mesélni újra és újra egy olyan könyvet, ami lelövi a saját poénjait? Dániel András sokkal kreatívabb és ötletesebb annál, semhogy egyetlen hosszabb mesélésnyi böngésznivalót gyúrjon a történethez. Hagyott több elvarratlan szálat, befejezésre váró epizódot, amelyekhez ki lehet találni a saját történetünket. Az egyik legizgalmasabb kihívás az első próbatételek egyike, az útkereső játék, ahol a kávészünet és a lusta szörnyek is akadályozhatják Jakab útját. Az illusztrációk sokáig lekötik a figyelmet, számos ismerős, kultikus figura bukkan fel rajtuk, például az Angry Birdsből vagy a Csillagok háborújából. A szétszórt üveggolyókat megtalálni pedig valóban nem könnyű! (A könyv végén találunk megoldókulcsot, ha elfogyna a türelmünk.)
De bármennyire kreatív és ötletes is a könyv felépítése és a történet vezetése, a Jakab képi humorban a legerősebb. A lények (és bizony az óvodás Jakab is) egyszerre viccesek, gusztustalanok, esendők, szerencsétlenek, vagányak és néha kifejezetten cukik is – vagyis igazán szerethetőek.
