Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Megtanítani valaki angolul nem egy nagy dolog. Megváltoztatni az önképet, hogy nem beszél jól angolul, ez a nagyobb kihívás. Pedig csak el kell hinni.
Nagyon szerencsés ember vagyok. A nyelvtanítás elképesztően érdekes, és az csak egy dolog, hogy olyan szuper feladataim vannak, hogy olyan videókat keresek, amikből ezt vagy azt megtanulhatják az emberek, vagy apró világoskék kártyákat vágok ki rajtuk melléknevekkel, mindezt olyan közegben, ahol nincs se hülye főnököm, se hülye beosztottam, csak végtelen mennyiségű kávé.
Ami viszont még ennél is sokkal jobb és sokkal érdekesebb az az, hogy mennyiféle emberrel és a mennyiféle ember mennyiféle történetével hoz össze a sors. A történet alatt persze itt nem a tanítványaim szerelmi életét vagy családi anekdotáit értem, hanem a nyelvtanulással kapcsolatos történeteket.
Ezek a sztorik sajnos többször negatívak, mint nem, és teljesen egyértelmű, hogy a tanárok viselkedése, a körülmények alakulása és a Saturnus belépése a negyedik házba mind-mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy valaki hosszú évek tanulása után is úgy érzi, nem úgy beszéli az idegen nyelvet, ahogy akarja (vagy sehogy).
Megdöbbentő dolog viszont azt látni, hogy egy-egy nyelvtanuló milyen véleménnyel van saját magáról, illetve mennyire leegyszerűsítve gondolkodik a saját teljesítményéről. Én gyenge vagyok ebben, nincs nyelvérzékem (személyes kedvencem), nekem nem megy ez, én ezt sosem értettem/értem/fogom érteni (egyik vagy mindegyik verzió), na ez az amit sose tudtam, már ezt is tudnom kellene, ezt valaha tudtam de most miért nem tudom, én nem tudok egyáltalán semmit sem. Én rossz vagyok angolból és ez az életemnek egy megváltoztathatatlan alaptézise. Persze, ugrálhatsz itt, meg csinálhatsz úgy, mintha ügyes lennék, de én akkor is tudom, hogy ez nem így van.
Később nekem persze beigazolódik, hogy ez nem igaz. Bejön az ember, sosem tudott egy szót sem angolul, három hónap múlva már el tudja mesélni, hogy mit csinált a hétvégén, bármilyen szituációban tud segítséget kérni és mégis, minden órán legalább ötször elmondja, hogy ő mekkora hülye, mekkora barom és miért nem tudja megtanulni. Mit nem tudsz megtanulni? – kérdezem, –nézd, hát már ezt is tudod, azt is tudod – mondom. Ja, igen, igen, egy kicsit felfogja, egy rövid ideig elhiszi, de a következő órán megint önbarmozik.
Bejön a lány, olyan folyékonyan beszél, hogy nem lehet közbeszólni, csakhogy egyáltalán semmilyen nyelvtant nem használ, igeidőknek még csak írmagja sincs, a prepozíciók már sírva elmenekültek valahová, ahol jobban bánnak velük. Eltelik négy alkalom (4!), hát ez nem igaz, valamiért én sosem tudom használni ezt a past perfectet, nem tudom miért nem megy. Ránézek nagy szemekkel, hogy figyeljél már kicsi lány, besétáltál ide egy hónapja, és konkrétan semmilyen igeidőt nem használtál, most használsz kettőt. Ne gyere nekem azzal, hogy mi nem megy, azt nézd, hogy mi megy. Különben is past perfect, de komolyan, a leedsi lakosság negyede még az életében nem használta. A végtelenségig lehetne folytatni a sort azokkal, akik az első hat alkalommal minden mondatot it-tel kezdtek, de már nem, vagy három hónapba telt, amíg elszakadtak a no any problem kifejezéstől, vagy abbahagyták az I don't know to swim-ezést. Ettől függetlenül ők is változatlanul azt érzik, hogy nem megy nekik, hogy nem elég jók, és ezt el is mondják elégszer. Ez egy olyan biztonságos bunker, ahová mindig el lehet menekülni, hiszen ha az élet egyik alaptörvénye, hogy én béna vagyok X idegen nyelvből, akkor tőlem nem is lehet elvárni semmit.
Az van, hogy az ember egyrészt hajlamos nagyon egyszerűen, sablonosan gondolkodni magáról (én kedves vagyok én vidám vagyok én barátságos vagyok, én rossz vagyok németből), másrészt ez a fajta önkép, amit a nyelvtanulásunkkal kapcsolatban alakítottunk ki magunkról, megingathatatlannak látszik. Pedig ha a mi identitásunk része az, hogy nem vagyunk kompetensek angolból/németből/mandarinból, vagy borzasztó ciki ahogy beszélünk, akkor nehezen fogjuk észrevenni azt, ha ez már nem igaz, ha már lehet, hogy néha/sokszor kompetensek vagyunk, vagy a legtöbb helyzetben már egyáltalán nem vagyunk cikik.
Megtanítani valaki angolul nem egy nagy dolog. Megváltoztatni ezt az önképet, azt, hogy a veled szemben ülő személyiségének olyannyira szerves része az, hogy (szerinte) ő nem beszél jól angolul, hogy enélkül nem tudja elképzelni az életét - ez már nagyobb kihívás. Átalakítani a mit nem tudok kérdését arra, hogy mit tudok. Levenni a bokszkesztyűt a kezekről. Rászólni, megrázni, letolni, sokkolni, kiforgatni a kis világát a négy sarkából, a fülébe ordítani, hogy ne szaladj vissza a bunkerbe, mert már nem vagy oda való!
Van egy barátom, állandóan azt mondja: el kell hinni. Persze csak ilyen helyzetekben használja, mint például:
- Pocsó, szerinted tényleg fel tudunk mászni egy gumiszandálban erre a 23 méteres függőleges sziklafalra?
- Miért ne? El kell hinni.
De szerintem tök igaza van: el kell hinni. És nemcsak azt, ha azt mondja valaki, hogy édes öcsém, neked ez soha nem fog menni, hanem azt is, ha azt halljuk, hogy hát barátom, ez neked nagyon jól megy. Oda kell állni, meg kell csinálni, és ha sikerül, akkor örülni kell neki, vállon veregetni magunkat.
És ha már túl is vagyunk 2015. január elsején, még nem késő megfogadni, hogy szeretni fogjuk magunkat, és el fogjuk hinni. A többi már úgyis megy majd, mint a karikacsapás.
