Először is szeretném tisztázni, hogy erősen ellenzem az oktatásban megjelenő központosítási törekvéseket, azon belül is a tankönyvpiac államosítását. Utóbbit két okból.
1. Objektíven: nem hiszek az államosításban. Én ugyan kiskamasz voltam a rendszerváltáskor, de meghatározó élményem a szocializmusból az, hogy aminek az állam a gazdája, annak nincs igazi gazdája. Hosszan mesélhetnék arról, hogy miért gondolom, hatékonyabb az, ha egy piacon valódi verseny van, de nem teszem.
2. Szubjektíven: nem hiszem, hogy nem innen is lenyúlni akarnak.
Ugyanakkor a fentiekkel együtt is úgy érzem, olcsó, bár indokolt hatásvadászat az új/kísérleti tankönyvek hibáiból szemezgetni, anélkül, hogy ezt az egészet megpróbálnánk kicsit távolabbról is nézni.
Mert legyünk őszinték: nem arról van szó, hogy egy parádés, zseniális tankönyvkínálatnak vágnak most alá az új kötetek. Szabad verseny ide, piaci lehetőség meg rendszerváltás óta eltelt 25 év oda, a tankönyvek eddig is végtelenül szarok voltak. Érintőlegesen említettem már korábban: amikor a nagyobbik lányom elsős könyveit végignéztem, legszívesebben elsírtam volna magam.
Ezzel most nem azt szeretném mondani, hogy a szart szarra cserélni oké. Nem oké. Az elmúlt néhány nap gyakorlatilag minden szabad percét különféle, kísérleti és nem kísérleti tankönyvek olvasgatásával töltöttem. A reáltárgyakhoz hozzá sem nyúltam, viszont végigolvastam számos olvasás/irodalomkönyvet, erkölcstankönyveket, történelem, és közismereti tankönyveket.
Nem vagyok tankönyvírási szakértő, sem tanár, a véleményem a laikus szülő véleménye.
Mint ilyen, a többezer elolvasott tankönyvoldal után azt gondolom, az új tankönyveknek valóban vannak hibái, nem kevés, és ezek közül jó néhány röhejes. Ezeket a hibákat, szintén laikusként alapvetően három csoportba tudnám sorolni:
1. koncepciótlan magyarkodás és revizionizmus - időnként nyugatellenességgel, időnként szalonrasszizmussal fűszerezve. Aki minket olvas, nyilván látta már a mostanra mémesedett Coca-cola mámorban fetrengő hetedikeseket, a Dzsennifereket. Bár a könyvek egészére nem jellemző, de itt-ott felbukkan a tolerancia teljes hiánya, a populizmus, és a rossz értelemben vett magyar kivagyiság. Már a másodikosoknak szóló kísérleti olvasókönyvben is megjelenik a revizionizmus: "Erdély: Romániában lévő terület, tájegység. Nagyon sok magyar lakosa van. Régen Magyarország része volt."
2. haladásellenesség: több helyen tettenérhető, hogy a tankönyvírók beleragadtak a régenmindenjobbvoltba, ide tartozik a faxon dolgozó távmunkás, a letölthető internet, a videojátékok, telefon, tévé ostorozása olyan módon, amiből kiderül, hogy aki írta, annak fogalma sincs arról, miről beszél.
Ennek szép példája az is, hogy számos könyv vastagon tele van rakva linkekkel (papírra nyomtatva, haha) - ez akár jó irány is lehetne a digitális tankönyvek felé - ha például egy rakás megemlített youtube videónál például nem ez a link szerepelne: youtube.com - jó egyszerű lesz megtalálni, mire gondolhattak a szerkesztők, amikor ezt a linket adták meg azzal a kísérőszöveggel, hogy: "Segítenél az átfázott gyereknek?" Más linkek pedig egyszerűen nem működnek - és nem elgépeltem, a webes verziókban a linkek kattinthatóak.
3. Reklámok. Teljesen érthetetlen számomra, milyen koncepció szerint kerülnek be egyes reklámok a különféle tankönyvekbe, ezek egy része, pl a veresegyházi medvepark az elsős olvasókönyvben egy kicsit érthetőbb, mert itt az ismertetőhöz kérdések is tartoznak, tehát valójában egy szövegértési feladatról van szó. Viszont teljesen érthetetlen, miért kell telefonszámmal együtt reklámozni egy kalandvárkastélyt a másodikos kísérleti olvasókönyvben, mondjuk nem néztem meg a munkafüzetet, hogy abban kapcsolódik-e hozzá feladat. De ami a legerősebb ebben a műfajban: kormány.hu-s weboldal ajánlója az ötödikes erkölcstankönyvben. Kormány. Az erkölcstankönyvben. Muhahaha.
Nem a könyvek teljesen rosszak, hanem a rendszer
Ha megkérdezik, összességében milyenek a könyvek, amiket végigolvastam: hát nem is tudom. Tulajdonképpen nem érzem úgy, hogy totálisan rosszak lennének. Úgy értem, hogy a kiemelt hajmeresztő szövegek nem jellemzik az egész könyvet, és mondjuk a hetedikes (coca-colás) irodalomkönyv az idézett rész előtt és után is oldalakon keresztül foglalkozik azzal, hogy a reformkorban mennyi nyugati vívmány segített modernizálni az országot. Szóval kicsit olyan, mintha egy normálisan megírt tankönyve beletrollkodott volna a kurucinfó egy-egy keretes erejéig. Ciki, de nem véglegesen javíthatatlan.
Összehasonlítottam a kisérleti másodikos olvasókönyvet a lányom tavalyi másodikos olvasókönyvével. És azt kell, hogy mondjam: szerintem az új jobb (lehetne, ha javítanák benne a kilógó lólábakat). Sokkal vidámabb szövegek, sokkal modernebb mesék és versek, sokkal vidámabbak az illusztrációk, dinamikusabb a tördelés, és a feladatok is változatosabbak lettek. Szóval összességében ez a könyv például jó alapanyag lehetne ahhoz, hogy a másodikosok egy jobb, kedvesebb, szerethetőbb könyvből tanuljanak olvasni.
Ugyanakkor - mivel nem vagyok oktatási szakértő - nem tudom megítélni, hogy alapjaiban mennyire elhibázott a tanrend, ami szerint a gyerekek haladnak. Vagyis simán elképzelhető, hogy hiába lesz cukibb az olvasókönyv és izgisebb a környezetkönyv, ha közben az egész oktatási rendszer koncepcionálisan rossz.
Úgy értem, valahol régóta van egy olyan érzésem, hogy hasznos volna leszakadni már a szigorú tantárgy-kiosztásról, és valahogy átfogóbban, projektszerűbben tanítani a gyerekeket. Mondjuk ahelyett, hogy megtanulják irodalomból ötödikben Homéroszt, meg töriből a dór törzseket, lehetne akár két görög hét is a suliban (mint a Mekiben, haha), amikor minden erről szólna, akár a tesióráig, az énekig, technikáig, matekig, kémiáig és fizikáig (jézusom, van egyáltalán kémia és fizika ötödikben????) bezárólag. Biztosan minden tantárgyból lehetne találni valami olyan kapcsolódási pontot, amivel a régi görögök (rómaiak, középkori európa, újvilág, reformkor, stb) bekapcsolhatók az adott tantárgyba.
Arról nem is beszélve, hogy mennyire életszerű manapság papírkönyvekből tanítani a gyerekeket, és nem kéne-e villámgyorsan áttérni a tabletekre.
Szóval azzal együtt, hogy tényleg imádok hülye tankönyvhibákon röhögni, ideje lenne elkezdeni arról beszélni, hogyan kellene egyáltalán normálisan tanítani a kölykeinket. És a hogyan után esetleg szóba kerülhetne majd az is, hogy miből.
Szerintem szomorú, hogy ez az egész téma nem jut túl azon, hogy röhögünk a hibákon. A kritikák egyszerűen azt mondják: szar az egész, kukába vele, a másik oldal szerint meg minden tökéletes. Nem meglepő, csak kontraproduktív.
