Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kaptam száraz kenyeret. Éhen haltam? Nem. Elégedetlen vagyok? Igen. A tanár az a szakács, aki megkötözve, a semmiből, a sötétben főzi a vacsorát.
Mivel ezt az írást meglehetősen sokan félreértették (helló, Anyukám!), hát megpróbálom elmagyarázni, mi is a bajom az iskolával, vagyis az iskolákkal, a magyar közoktatási rendszerrel, úgy általában.
Először is: bár több kommentelő is felvetette, de ez a dolog nem az én gyerekemről szól. Illetve az én gyerekemről elméleti maximumként ugyanannyira szól, mint az összes többiről a közoktatásban, a gyakorlatban pedig valószínűleg sokkal kevésbé.
Az én lányom az adott - szerintem rémes - keretek között hihetetlenül szerencsés. Van egy (két) csodálatos tanítónénije, akik a csillagot lehozzák értük az égről. Van egy szinte sci-fibe illő iskolája, ahol mindenki szereti a gyerekeket. A lányom jól tanul, az osztálytársai helyesek, a szülők normálisak, aggasztó mértékű agresszió nincs. Nem utálja az iskolát, szívesen megy, vagy, ahogy a kommentelők közül sokan megfogalmazták: "elvan".
Ő is egy gyerek, aki képes alkalmazkodni, és az adott keretek között játszani. Én pedig természetesen nem azzal küldöm iskolába reggelenként, hogy "menjél gyerek abba a siralomházba", sőt, hálás vagyok azért, hogy a mai magyar viszonyok között milyen jó helyen van.
Hát akkor meg mi a baj?
Mondok erre egy hasonlatot. Szülinapom van, éhes vagyok, de lelkes is, mert a férjem megígérte, hogy meglep egy vacsorával egy híres étteremben. Odaérünk, várunk, várunk, és kapunk pár szelet nem túl jó minőségű fehérkenyeret margarinnal, mindegyikre rádobva két szelet párizsi meg egy darab trappista. Desszertnek meg sportszelet. Nagyon drágán.
Eleget tudtam enni ahhoz, hogy ne haljak éhen? Igen. Ennek ellenére csalódott vagyok? Igen.
Aztán hátramegyek, hogy megkérdezzem a világhíres chefet, mi a fene. És azt látom, hogy a konyhában nincs világítás és nincsenek alapanyagok, csak rossz kenyér, margarin, meg párizsi. A chef két keze össze van kötve a háta mögött, a lábain béklyó. Segítői nincsenek. A helyiség tele van pakolva papírokkal, amikből minden egyes szelet kenyér és párizsi után ki kell töltenie három-három példányt, hátrakötött kézzel, a sötétben. A sportszeleteket egyenként kell bevallania egy 18 oldalas nyomtatványon. És egy rendelet szerint minden ételt a rendelkezésére bocsátott, a központi bizottság által 1961-ben kiadott szakácskönyv és szabályzat szerint kell kiadnia.
Na, ha innen nézzük, a chef egész jól teljesít, ugye? De képzeljük el, mi történne, ha nem lenne megkötözve, ha lenne világítás, lennének alapanyagok, lennének segítő szakácsai, és nem neki kellene intéznie a papírmunkát, sőt, esetleg nem kéne az 1961-es sztenderdek szerint dolgoznia!
Akkor most legyek nagyon boldog azzal, amit kaptam? Vagy gondolhatom esetleg azt is, hogy milyen érdekes világ lenne, ha a chef dolgozhatna úgy, hogy kihozza magából a maximumot, a felhasználó pedig igazi élményt kapjon a pénzéért?
Na, hát a tanárok ma, magyaroszágon ezek a chefek. Az iskolák ezek az éttermek. Az ingyenes közoktatás pedig egyáltalán nem olcsó, részint zsebből fizetünk rá jó sokat, részint adóban.
Az pedig, hogy "elvan" a gyerek, meg "alkalmazkodik", hát sajnálom, de ez bizony nagyon kevés, ha onnan nézzük, elméletileg milyen élménnyé lehetne nekik tenni a tudás megszerzését. Vagy onnan, hogy elméletileg az oktatási rendszer akár csökkenthetné is a társadalmi különbségeket.
Csak azért, mert történetesen az én gyerekem szerencsés, és az adott rossz keretek között jó dolga van, még látom azt, hogy a keretek rosszak. És azt is, hogy adott esetben ugyanazok a tanárok, akik most azért küzdenek emberfeletti módon, hogy ne nyomorodjanak bele a gyerekek az iskolába, esetleg szárnyakat is adhatnának nekik, ha nem összekötött kézzel, segítség nélkül, a sötétben, az ostoba előírásokba belefulladva, az 1961-es sztenderek szerint kellene tanítaniuk.
Konkrétabban
És akkor lássunk még néhány konkrétumot: lehet szóvá tenni azt, hogy a 8 évesemnek nem Gárdonyi Géza és Móricz Zsigmond a kedvenc írója. Biztosan ciki, de ez van. Őt sokkal jobban leköti Lackfi János, Varró "Dani" Dániel, Janikovszky Éva, Erich Kästner, Julia Donaldson, és még sorolhatnám. Szereti az olvasást, nekem meg nincs bajom azzal, hogy jó könyveket olvassak neki/adjak a kezébe, tényleg. De nem minden gyerek/család ilyen. Nem rosszasságból, meg köcsögségből, hanem például azért, mert a szülők minden ébren töltött percét elviszi az éhenhalás elleni küzdelem. Akkor más gyerekek ezt az esélyt nem érdemlik meg?
Eleve óriási hátránnyal indul az a gyerek, akinek nem verseltek, mondókáztak, meséltek, énekeltek hat-hét éven át otthon, de talán mégis meg lehetne próbálni azt, hogy mégse maradjanak le reménytlenül, örökre. El tudnék képzelni egy olyan világot, ahol a kicsik olvasókönyve csupa számukra érdekes és mókás dologgal van tele, nem pedig többszáz éve halott emberekkel, akiket aztán újra megtanulhatnak majd gimiben. És akkor esetleg azok is megszerethetnék az olvasást, akik nem könyvmoly családba születettek.
Az sem kérdés, hogy a gyerek képes megtanulni az alapvető matematikai műveleteket a jelenlegi rendszerben is, bár nem nagyon jól, a PISA tesztek eredményei azt mutatják. De azt is tudom, hogy lehetne nekik úgy tanítani a számolást, hogy annak a mostaninál sokkal több köze legyen a való élethez. Hogy értsék, lássák, megtapasztalják, hogy amit tanulnak, nem egy elvont izé, hanem gyakorlatilag létező, hasznos konkrétum.
Hogy lehetne nekik környezetismeretet tanítani témakörönként, projektekben, őket bevonva, érdekesen. Ahol feladatokat kapnak, csapatokban, amire nekik kell felkészülni, amit nekik kell aztán előadni, ahol nekik kell utánanézni olyan dolgoknak, amik számukra érdekesek, amit ők választottak maguknak. Ha ilyen dolgokkal kellene foglalkozni, biztos szívesebben mennének a könyvtárba, túrnák az internetet, készítenének fotókat, videókat, prezentációkat és modelleket. És mennyi minden mást is tanulnának közben, mint konkétan azt, hogy tudomisén, mit csinál a macska a ház körül.
A természettudományos tárgyakról már ne is beszéljünk. Mikor derül ki a magyar oktatási rendszerben, hogy a kémia, a fizika, a biológia a körülöttünk lévő világról szól, és hogy valójában mennyire érdekes és gyakorlati?
El tudnék képzelni egy olyan világot, ahol az iskolákban sokkal, de sokkal nagyobb szerep jut a közös munkának, a csapatos, kreatív problémamegoldásnak. Ahol a gyerekeknek sokkal több sikerélménye van, mert a jelenleginél sokkal nagyobb mértékben mutathatják meg, mi az, amiben jók. Egy olyan iskolarendszert, ami úgy tanítja őket, hogy az nekik ne csak elviselhető, hanem egyenesen élvezetes legyen. Egy olyan iskolarendszert, ami tanulni is tanít, ami konkétumokat ad, ami összeköti a tudást a való világgal. Vagy mondjuk képessé teszi a gyereket arra - és itt már nagyon messzire megyek - hogy megtalálja magának felnőttkorára azt a hivatást, amit majd örömmel végezhet minden nap, legyen agysebész, vagy egy igazán elhivatott asztalos.
Mondjuk egy olyan rendszert, aminek a sarokköve az, hogy mitől lenne ez az egész a lehető legjobb a gyereknek..
