Az úgysem emlékszik semmire, a mi lesz, ha megbetegszik, és a többi kifogás, amit sorra megcáfolunk. Gyerekkel utazni jó, még a gyereknek is.
Még három hónapos terhes sem voltam, amikor szakirodalmat vásároltam arról, hogyan kell gyerekkel utazni. Mire magával ragadott a családalapítás szele, Danival, a férjemmel már veterán utazók voltunk, és nem a szó all-inclusive értelmében. Kétszer jártunk Iránban. Rozzant mikrobuszok segítségével, egy zsák terményen üldögélve, kecskék és szakállas pásztoraik társaságában utaztuk be Etiópiát. A Szarajevón át Montenegróba és Albániába tervezett utazást úgy szerveztük meg – még diákkorunkban – hogy fogalmunk sem volt, a nyaralás után őszig miből fogunk élni.
A kislányom, Anna most másfél éves, és járt már velünk a Kanári-szigeteken, Izlandon és Thaiföldön. Sok ember szerint őrültek és felelőtlenek vagyunk, én viszont hálás vagyok a sorsnak azért, hogy lehetőségeinknek és a saját habitusunknak köszönhetően eljutottunk ezekre az utazásokra.
Egy szóval sem mondanám, hogy gyerekkel könnyű utazni, de magát a gyereknevelést sem tartom sétagaloppnak. Otthon is folyton azon ijedezünk, hogy nem evett/aludt-e túl sokat/keveset, hogy a nehézségeken felülemelkedő felnőttet nevelünk-e, vagy 30 év múlva a pszichológusnál szeretethiányról panaszkodót, ha egyszer nemet mondunk neki. Elárulom, hogy aggodalmaink külföldön sem nagyon különböznek, viszont az utazás a nehézségek ellenére is rengeteg örömöt ad – pontosan úgy, mint a maga a gyerekvállalás.
Lássuk pontról pontra az utazás ellen leggyakrabban felhozott érveket – szerintem mindegyik megcáfolható:
Az utazás rossz a gyereknek. Fölöslegesen hurcibálod szegényt ide-oda, ő legszívesebben biztosan otthon maradna, minden reggel a macis matricáját nézegetve kakaózna, és a megszokott játszóterén sütögetné a homokpogácsáit. Az eddigi utazásainkból az derült ki, hogy Annának az a legfontosabb, hogy mi ott legyünk neki. Tény, hogy nem tudjuk megkérdezni a véleményét, de egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki rosszul érezte volna magát - legalábbis nem többször, mint otthon.
Egészségügyi szempontból kockázatos. Nekem ez a legnagyobb félelmem, pedig kicsi az esélye annak, hogy Annának az otthoni körülmények között is kezelhető betegségeken kívül bármi baja legyen. Utazáskor ugyanakkor a csomagunk tekintélyes részét a gyógyszerek foglalják el – szerencsére még soha semmire sem volt szükségünk belőle. És persze egyszer sem fordult meg a fejünkben, hogy Annával olyan országba menjük, ahol tombol a malária vagy a Dengue-láz, vagy nem elég színvonalas a kórházi ellátás. Ha mégis történik valami baj, az biztos, hogy egy gyerektől senki sem tagadná meg a segítséget.
Nem bírja majd a repülőutat. Ezt igazából sosem értettem: mindenki a repülőúttal jön, mintha ez lenne a gyerekkínzás netovábbja. Valójában egy gyereknek nem nagyon lehet több baja a repülőn, mint bárhol máshol. Felszálláskor és leszálláskor megijesztheti, ha bedugul a füle (ezért érdemes ilyekor etetni), és persze unatkozhat is, de erre egyszerűen az a megoldás, hogy lekötöm valamivel a figyelmét. Az elképzelhető legrosszabb az lenne, hogy végigsír egy hosszú utat, de valószínűleg ennél sokkal hamarabb elfárad.
Gyerekkel utazni fárasztó a szülőknek. Ez így van, kutyául elfárad az ember a nap végére. Ezzel együtt az utazást én mindig kikapcsolódásnak vagy felüdülésnek érzem, egyszerűen azért, mert végre máshol lehetek.
Nem tud annyi nevezetességet megnézni az ember. Valóban. De mégis, mennyi az az annyi? Az útikönyvben felsorolt összes múzeum és templom? Én azt se szoktam bánni, ha kimaradnak a „kötelező” látnivalók - végigsétálni egy idegen város utcáján, nézni az embereket, megkóstolni valami helyi finomságot már önmagában élmény.
Drága. Részben ez is igaz. Gyerekkel utazni drágább, mint gyerek nélkül, de tegyük hozzá, hogy az ár nagyban függ az egyéni igényektől. Mi például azelőtt sokszor értük be ebédre a boltban vásárolt kenyérrel és sajttal, és amikor Indiában utaztuk, hetekig hideg vízzel zuhanyoztunk, mert így olcsóbb volt a szállás.
Tény, hogy gyerekkel már nem alhatunk az ifjúsági szállások tízágyas szobáiban, a zoknijukat az ágy peremén szellőztető hátizsákos turisták között. Viszont a helytől függően és ésszerűen tervezve nagyon jó szállásokat lehet kifogni, és a gyerekért hat éves koráig, vagy akár még tovább, nem kell külön fizetni. (Kétéves koráig a repülőn sem, utána viszont általában majdnem a teljes árat ki kell pengetni – ezt a traumát még nem éltük át.)
Minek viszed Thaiföldre, ha úgysem emlékszik rá? Egyrészt nem csak a gyerek megy Thaiföldre, hanem én is. Másrészt arra sem fog emlékezni, hogy két éven át minden este felolvastam neki a Majom mamája című mesét, és arra sem emlékezne, ha a gyerekorvoshoz menet találkoznánk a jetivel. Viszont ezek a dolgok valahogy mégis beleépülnek a személyiségébe, és az utazás tágítja a tudatot, szóval hajrá.
Gyerekkel már nem olyan utazni, mint korábban, a születése előtt. Ez igaz. Viszont az élet sem ugyanolyan, és bár szoktuk emlegetni azt a korszakot, amelyben simán bevállaltunk egy éjszakán töltött vonatút után mondjuk még 10 óra buszozást, eszembe se jut, hogy most másként is lehetne. Anna hozzánk tartozik, most már vele teljes az életünk, és kész.
Mindenki őrültnek tart. A gyerekvállalás egyik legérdekesebb jelensége, hogy mindig mindenkinek van véleménye arról, hogy mit hogyan kéne csinálnod. Soha senki nem szól rád, ha cigizel vagy kilóg a derekad a kabátból télen, viszont ha a nyugdíjas néni úgy gondolja, hogy a gyerek keze fázik, sosem mulasztja el szóvá tenni a kesztyű hiányát. Az utazás miatt is mindenki beszól: a védőnőtől kezdve a taxison át a nagynénikig. Ezt le kell nyelni.
