Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Máig sem értette meg, hogy nem volt senkim, és azért hagytam el, mert egy beteg állat. Évát hét éven át verte a férje.
Ha a nő eleget szülne, nem vernék, erről beszél két napja mindenki. Pedig a hétköznapokban a legtöbben elintézzük annyival, hogy ha valakit vernek, az ő baja. Miért nem lép ki? Miért hagyja magát? És: mindenki a maga sorsának a kovácsa.
Szeretnék tudni, hogyan kerül valaki ebbe a helyzetbe? Éva, aki hét évig élt egy ilyen, hivatalosan szólva bántalmazó kapcsolatban, elmeséli.
Amit tudni kell róla: Csinos, vékony, göndör hajú nő. Szerető, működő családból származik. Diplomás, a versenyszférában meglehetősen jó beosztásban dolgozik. Közös lányukat a láthatásokat leszámítva ő neveli. Gyerekének apja, Zsolt több diplomás, rendkívül magas beosztásban dolgozik, alacsony, kövér. Egyikük sem alkoholista, vagy drogfüggő.
Dívány: Kezdjük a közepén. Miért nem léptél ki?
Éva: Ez egy hosszú folyamat, sok kicsi, egyesével láthatatlan lépés. Magam is nehezen értem, de hét év után abban a helyzetben voltam, hogy szinte nem maradtak saját barátaim, hiába kerestem jól, alig volt pénzem, elhittem, hogy ronda vagyok, buta, semmire sem jó. Az, hogy néha megvert szar volt persze, de hidd el, nem ez volt a legszarabb. Az állandó rettegés, hogy mikor fortyan fel valamiért, hogy mit lát ebből a gyerek, az sokkal rosszabb. Ezt a teljesen alárendelt, megfélemlített állapotot nem nagyon értik az emberek kívülről. Még én magam sem nagyon értem. Ha valamiért, hát azért voltam képes kilépni, mert egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy a lányom abban nőjön fel, hogy egy nőnek ez a sorsa.
D: De hogyan lehet ebbe belecsúszni?
Éva: Zsolt természetesen nem azzal kezdett, hogy az első randin lekevert egy pofont. Kicsit mindig is féltékenyebb volt, mint amit addig tapasztaltam, de úgy gondoltam, ez azért van, mert nagyon szeret. Hét hónapos terhes voltam, amikor először megvert. Azt hiszem, itt követtem el a legnagyobb hibát, akkor kellett volna egyszer és mindenkorra lelécelni. Össze is csomagoltam, el is mentem, de hagytam, hogy visszakönyörögjön. Esküdözés volt persze, hogy soha többet, én meg elhittem.
A következő fokozat akkor jött, mikor megszületett a lányunk. A gyerek koraszülött lett, de szerencsére ebből nem maradtak problémái. Amikor már otthon voltunk, elvárta, a gyerek ne sírjon, ne zavarja őt a pihenésben. Hogy legyen otthon mindig rend, meleg étel, és csend, kivéve, ha éppen ő ordít. Egyszer csak minden este gyomorgörccsel vártam, hogy amikor hazajön, mibe fog belekötni. Igyekeztem láthatatlanná válni. Csak balhé ne legyen. És ha balhé volt, az mindig az én hibám volt, mert nem úgy viselkedtem, ahogy kellene, nem fogtam be a pofám, nem engedelmeskedtem.
Miért tűrted ezt?
É: Mert mindeközben, valami teljesen érthetetlen módon mégis szerettem. Sokáig azzal áltattam magam, hogy tudok úgy viselkedni, hogy neki jó legyen, és akkor béke lesz végre. Aztán, ahogy mentek az évek, egyre jobban belegabalyodtam. Úgy intézte a pénzügyeket, hogy az én fizetésem szinte teljesen elment az ő dolgaival, többek között az én munkahelyemtől az én nevemre felvett autóhitelével, és hidd el, ez nem volt kevés, mert a jó kocsikat mindig is szerette. Hiába kerestem jól, anyagi értelemben is teljesen függő voltam.
Minden nap elmondta, hogy mennyire szar, gusztustalan, ostoba vagyok. Lekövérezett, de mikor sportolni kezdtem volna, nem engedte. Beiratkoztam angol tanfolyamra, de azt mondta, nekem úgyis fölösleges. Mivel a gyerek dolgaival soha nem segített, ezért miután visszamentem dolgozni, nulla időm maradt ilyenekre. Reggel bölcsi, utána rohanás melóba, aztán vissza bölcsi, bevásárlás, haza vagy játszótér, este vacsifőzés, és vége is a napnak. Az egyetlen jó dolog, amit mondhatok róla, hogy legalább a gyereket nem verte.
És akkor hogyan jöttél el mégis?
É: Egyszer csak betelt a pohár. De ezt is pánikban csináltam, ostobán, megfélemlítve. Úgy jöttünk el a gyerekkel, hogy éppen külföldön volt, munkaügyben. Akkor én már jó ideje mondogattam neki, hogy nagyon rossz nekem így ez az élet, és szeretnék a gyerekkel ketten, nyugodtan élni. Úgyhogy, mielőtt elutazott, megfenyegetett, hogy ha bármit kiviszek a lakásból, megöl.
Én meg, hülye módjára, fogtam a gyereket, bedobáltam egy szatyorba három napi cuccot, a kedvenc alvókát, és elmentünk, anyámékhoz. Annyira ostoba voltam képzeld el, hogy nem pakoltam össze semmit, pedig előtte hónapjaim lettek volna rá, hogy kicsempésszek időnként egy-egy adag ruhát vagy játékot. De rettegtem, nem vittünk el semmit. A vicc az, hogy azóta sem adott vissza semmit. Még a ruhámait sem.
De megszabadultál végre, nem?
É: Jaj, ne hidd, hogy ezzel túl voltunk a nehezén. Évekig működött a reflex, hogy ha megláttam a számát a kijelzőn, görcsbe rándult a gyomrom.
Én lettem élete fő ellensége. Az lett a fő cél, hogy engem kicsináljon. Itt lett a dolog igazán csúnya, amikor már a gyerek érdekeinél is fontosabb lett az, hogy én szenvedjek.
Mivel nem tudtunk megegyezni, gyermekelhelyezési pert indítottam. Innentől az volt a cél, hogy elvegye tőlem a gyereket. Annak ellenére, hogy az egyik tárgyalásom Zsolt bátyja is elismerte, hogy látták, ahogy vert engem, mégis csaknem 3 évbe telt, hogy jogerőre emelkedjen egy viszonylag normális láthatási rendszer.
Közben folyamatosan kémkedett utánam. Az egyik tárgyaláson kiderült, hogy hónapok óta felvett minden telefonbeszélgetést,és diktafon volt nála, ha személyesen találkoztunk. Éjszakánként látták a szomszédok a kocsiját, ahogy ott parkolt a házunk - anyámék háza - előtt. Magándetektívet fogadott. Kétségbeesetten kereste az indokot, amiért elhagytam, egyszerűen nem hitte el, hogy nincs senkim. És nem értette meg a mai napig, hogy azért hagytam el, mert egy beteg állat.
Felfogadta a legvérmesebb ügyvédet, és csak húzták-húzták-húzták. Eközben persze az én ügyvédem (szintén lányos apa) nagyjából hitelbe vitte végig az ügyet. Még mindig tartozom neki.
És tudod mi volt a mi óriási mákunk? Hogy nagyon régóta nagyon jó munkahelyem volt, és viszonylag jelentős összeg gyűlt össze az önkéntes magánnyugdíjpénztári számlámon, és, hogy anyáméknál volt egy befejezésre váró tetőtér. Így tudtunk új életet kezdeni. Az első heteket a megmaradt néhány barátnőmtől összekoldult cuccokban nyomtam végig, ők adtak annyit, hogy legyen miben munkába mennem. Tudtam venni bútort, játékokat, ruhákat a gyereknek, mert semmit sem hozhatott el az apjától persze.
Van happy end?
Van is, meg nincs is. Kint vagyunk, ez jó. Azóta van egy új szerelmem, aki a gyerekemmel együtt imád, megbecsül és tisztel. De a lányomnak mégiscsak Zsolt az apja. Ez egy olyan kapocs, ami ha tetszik, ha nem, életünk végéig megmarad. Csak abban bízom, hogy az új minta, az új életünk elég tartást ad majd a kislányomnak is, hogy küzdjön magáért.
