Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Télen, bölcsis gyerekkel nem lehet kikerülni a betegséget, de néha jó az egymásratalálás.
Amint hideg lesz, megjönnek a különféle betegségek. Ilyenkor az ovis-bölcsis csoportok lezsugorodnak, és inkább kivétel az, aki bemegy. Otthon viszont végre egymásratalál anya és gyereke.
Az utóbbi hetekben elég sokat voltunk kettecskén, ami a betegségszezonnak volt köszönhető, de a sok kellemetlenség ellenére végül is azt kell mondjam, nagyon jó volt. Kétszer 7-10 napos szabin voltunk. Az első alkalommal kicsit taknyos, kicsit köhögős tünetekkel küldték haza Olivért a bölcsiből, aminek nem túlságosan örültem, hiszen se láza, se semmi más jele nem volt, hogy tényleg beteg lenne. Csak az ilyenkor (mármint télen) szokásos. Az igazolás miatt ugye el kell menni orvoshoz, aki mindig rutinból írja fel azt a három-négyféle köptetőt, ilyen-olyan szirupot, amit mindenkinek. Hiába mond bármit is az ember. Felét kiváltottam, s csak a lelkiismeretem megnyugtatásaként két napig adtam a gyereknek belőlük, de miután láttam, amit előre gondoltam, hogy se jobb, se rosszabb nem lesz ezektől, hagytam a fenébe.
Inkább csináltam sok friss gyümölcslevet, répalevet, gyógyteákat, meg sokat voltunk kint
a szabadban és sokat altattam (ha délután felébredt, odamentem mellé, és így visszaaludt még akár 1-2 órát is). Csavarogtunk, ügyet intéztünk, sétáltunk, finomakat főzőcskéztünk,
nagyokat nevettünk, és játszottunk. Nem is volt könnyű visszatérni a dolgos hétköznapokba.
Eléggé csúcsszezon van a bölcsiben mostanában, szülővel volt, hogy napokig alig futottam össze, pedig máskor elég sokan vagyunk egyszerre öltözés közben. Állítólag hányós-hasmenős járvány van, de már majd egy éve ide járunk, s mindig ezzel rémisztgettek minket a gondozónők, ha becsúszott véletlenül egy lazább kaki. Aztán észrevettem, hogy összesen hat pár cipőcske van ott, ahol vagy 20-nak kéne lennie. Aztán 11 körül csörgött a telefon, s látom, a bölcsiből hívnak. Na. Olivérnek hasmenése volt, lázas, menjek érte. Szegény gyerek totál összecsinálta magát, a háta közepéig olyan lett. Elég rosszul nézett ki, pedig pár órája, amikor még a szánkón vittem be, még semmi baja nem volt. Elmentünk a dokihoz, aki a fejét rázta, hogy „már megint egy”- gondolom mostanában naponta van pár hasonló páciense. Kaptunk B6-vitamint hányinger ellen, Daedalon kúpot (nem váltottam ki, úgyis idő előtt kijönne) szintén hányás ellen, hasmenésre semmit, hanem diétázzunk, és vegyünk Normaflore-t. Nagy nehezen hazacipeltem szegény gyereket, aki alig bírta tartani magát. Még sosem volt ilyen
gyenge, beteg. Pénteken és szombaton napi egy-két hasmenéssel és egy hányással megúsztuk, enni is tudott már egy kis párolt krumplit, répát, inni nagyon sokat kért. Egész nap csak feküdt, aludt, hol én, hol az apja, hol mindketten odabújtunk mellé egy kis alvásra.
Aztán szombat estére, mint akinek semmi baja, kipattant az ágyból, enni kért. Még vigyáztunk, így inkább csak a párolt répából, ropiból, kölesgolyóból, háztartási állatos kekszből és banánból kapott egy kis tálkával. Majd elmentünk kicsit sétálni, hogy szívjunk egy kis levegőt. Másnap szintén maradt a jó állapot, kaki sehol, hányinger se. Viszont én totál lebetegedtem. Magas láz, irtó erős fejfájás, hátfájás. Még jó, hogy éppen a nagyszülőkhöz terveztünk lemenni egész hétre, mert a gyerek apja végig külföldön lesz.
Olivér állapota vasárnap éjszaka hirtelen újra leromlott. Megint hasmenése volt, nem is akármilyen, és én is rosszabbul lettem. Egész nap ágyban voltunk, délután másztam csak ki, mikor már hatott a többedik adag gyógyszer. Szerencsésen alakult, hogy mindketten egyszerre dőltünk ki, mert hiába voltunk a nagyszülőknél, két napig napközben csak ketten voltunk. Nem is tudom, mi lett volna, ha Olivér ficánkol, viháncol, rohangál, ugrál, ahogy alapból szokta a dolgait intézni, én meg mozdulni sem tudok...
Két-három nap ment el így, délutánra, mire hazaértek a többiek, mindig megerősödtünk,
ettünk kicsit, sétáltunk az udvaron. Közben meg rászoktunk a tévézésre. Otthon nem nagyon szoktuk nézni, legfeljebb mese DVD-zni, de most reggeltől estig ment a tévé. Ha néztük, ha nem. Állatos, gyerekműsoros, néha egy film - Olivérnek a nyögő teniszező nénik is nagyon tetszettek-, szóval jócskán kiműveltük magunkat a pár nap alatt. Olivér nagyon rákapott, amint kinyílt a szeme, már mondta is, hogy nézzünk tévét. Bár tartottam tőle, szerencsére otthon azóta sem erőlteti.
Pénteken nagy hó esett, s már rendbejöttünk annyira, hogy teljes gőzzel vessük bele
magunkat a hóemberépítésbe, szánkózásba. Kint voltunk vagy 2-3 órát, építettünk egy 1,5
méteres „hóbácsi”-t piros lábas fejfedővel, répa orral. De reggelre minden elolvadt, szanaszét a gombok, a lábas, a seprű, a répa, s már csak egy fehér kupac jelezte, itt állt egy igazi hóember.
Mi már nem is vágyunk több hóra, felőlünk jöhet végre a madárcsicsergős, szép zöld tavasz, készen állunk a fogadására.
