Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A gyerekek egy fenékrecsapásra jobban emlékeznek, mint száz ölelésre. Érdemes kockáztatni?
A verésről szóló írásunk akkora vitát kavart, hogy érdemesnek láttuk újra elővenni a témát – jöjjön hát Dr. Sears, az amerikai csudadoki tíz örökérvényű gondolata a verésről, mint nevelési elvről.
Fontos előszöris leszögezni, hogy az általánosságban vett verésnek két szélsőséges esete van: az egyik, amikor a szülő, elsősorban figyelmeztetésként ver a gyerek kezére/arcára/fenekére, nem gyakran, nem agresszíven és semmiképp sem erősen. A másik véglet az, aki rendszeresen veréssel próbálja meg fegyelmezni a kicsit (legyen az 3 vagy 23 éves). Természetesen ez utóbbi az, amelyet, talán egyetérthetünk, teljesen el lehet ítélni (sőt). Van harmincéves ismerősöm, aki azt, hogy az apja időnként megverte még húszévesen is, még mindig nem tudta ezt magában lelkileg helyretenni – és valószínűleg nem is fogja soha. Ilyenkor merülhet fel a morális kérdések mellett akár büntetőjogi felelősség is, hiszen ez bőven kimeríti a családon belüli erőszak fogalmát, és persze hozzá lehet tenni azt a gondolatot is, hogy vajon az agresszív fél házastársa mennyiben felelős a helyzetért, ha passzívan eltűrte, hogy párja veri a gyerke(ke)t.
De vissza Dr. Searshez. Elsősorban azért véltük közlésre érdemesnek a Sears-házaspár gondolatait, mert bennünk is elindított valamit – soha nem gondolkodtam úgy például a kézre ütésről, mint szavai olvastán. És lehet vitatkozni, hogy vajon nem túl liberális-e az a hozzáállás, hogy egyáltalán ne érj a gyerekhez bántó céllal, de mi inkább kitartanánk amellett: tessék elolvasni annak, akit illet, és tessék elgondolkodni rajta. Mindenki úgyis a saját vérmérséklete szerint fog gyereket nevelni.
Kicsoda Dr. Sears?
Igazándiból két személy. Dr. William Sears gyermekorvos, felesége, Martha pedig képzett ápolónő. Több mint 30 éves pályájuk során ezernyi szülő kéréseit válaszolták meg, és több tízmillióhoz jutottak el könyveiken (40+), újságcikkeiken és televíziós fellépéseiken keresztül. (Forrás: askdrsears.com)
Tíz érv a verés ellen:
1. A verést verést szül
A verés ellenzői az USA-ban jellemzően azt a példát hozzák fel érveik alátámasztásául, amikor egy anya, aki addig annak híve volt, hogy a verés a nevelés szerves része, látta hároméves kislányát, amint egyéves kisöccsét veri. Amikor az anya megkérdezte, mit csinál, a kislány azt válaszolta: "csak anyát játszom." A nő, legalábbis a történet tanulsága szerint soha többet nem ütötte meg gyerekeit.
A gyerekek valóban imádnak utánozni, különösen azokat, akiket szeretnek és tisztelnek. Szerintük ők mindent csinálhatnak, amit a felnőttek. És később majd ugyanez lesz az a technika, amellyel ők nevelik majd a saját gyermeküket.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy a család egyben a konlfiktuskezelés tanulópályája is. Ha a gyerek azt látja, így kell megoldani a konfliktusokat, ő sem a kompromisszumokat keresi majd, ha azt tanulja, az erős/nagyobb ember üti a gyengét/kicsit, nem toleranciát tanul majd, hanem agressziót.
Persze mondhatjuk ilyenkor, így a Sears-házaspár, hogy "hiszen nem is ütöm meg nagyon" – de a gyerekek egy fenékrecsapásra jobban emlékeznek, mint száz ölelésre. Érdemes kockáztatni? Adj magadnak egy kis időt, hogy lenyugodj – de legalábbis próbálj meg tízig elszámolni, mielőtt reagálsz!
A fenékrecsapásról mondják, hogy nem szabad felindulásból megtenni. Nos, ha nem felindulásból üt az ember, valószínűleg nem üt egyáltalán, hanem egészen másképp kezeli a konfliktust.
2. A verbális és érzelmi bántás szintén verésnek minősül - és akár károsabb is lehet egy pofonnál
A fizikai bántalmazás nem az egyetlen, amellyel súlyos károkat okozhatunk gyerekünknek. Minden amit róla mondunk, befolyásolja önképét, és a kemény szavak pszichológiailag nagyobb fájdalmat tudnak okozni, sőt, hosszabb távon hatnak és kezelésük sem könnyű. Ebbe még az olyan fenyegetés is beletartozik, mint az "elmegyek, ha nem hagyod abba!" - pedig ezt, tegyük a szívünkre kezünk, talán mindannyian mondtuk már legalább egyszer. Ezzel a röpke mondattal a gyermek legbelső és legelemibb félelmével játszunk: az elhagyással. Ebben benne van az, hogy a szülő nem szereti annyira a gyereket, hogy el tudja hagyni, hogy van olyan hibája a kicsinek, amely nem megbocsájtható.
3. A bántalmazás lealacsonyítja a gyereket
Persze nem csak az érzelmi bántalmazás hat negatívan a gyermek énképére. Egy pofon után még a legszeretőbb családokban felnövő gyereknek is azzal a kétséggel kell szembenéznie, hogy ő rossz. Nem kicsit - eredendően (ne felejtsük, a gyerek sokáig nem tud a kicsit rossz és a nagyon rossz között különbséget tenni!). Különösképp igaz ez, ha a gyerek még túl kicsi, hogy megértse a pofon valós okát.
Egészséges családokban a szülők azt építik a gyerekbe, hogy ő jó, hogy jónak kell lennie. A verés és a rossz érzése ennélfogva konfliktust okoz - és ezt még a legodaadóbb anyai/atyai ölelés sem tudja a pofon után helyrehozni.
A gyerek érdekében?
A legtöbb szülő úgy gondolja, a verés (egy-egy elcsattanó pofon vagy fenékrecsapás) a gyerek érdekében történik. De az a gyerek, akit rendszeresen így bánt a szülő (és persze nagyon nehéz megállapítani a rendszeresség fogalmát), vagy szélsőségesen agresszívvé, vagy félénkké és visszahúzódóvá válik.
4. A kézreütés leállítja a felfedező hajlamot
A tíz pont egyik, általunk legvitatottabb témája a kézreütésé. Mert hogyan mondod meg a másfél éves kisgyereknek, hogy a konnektorba nyúlni VESZÉLYES, ha már minden más tiltást megpróbáltál? Maria Montessori, a kézreütés egyik első nagy ellenzője szerint ha a gyerek kezére ütünk, azzal leállítjuk természetesen benne lévő kíváncsiságát.
Szerinte a kéz a felfedezés legnagyszerűbb eszköze a gyermeki világban. Ezek megütése erős jelentéssel bír. Egy kísérletsorozatban pszichológusok 14 hónapos kicsiket vizsgáltak anyjukkal. Az egyik csoportban a tiltott tárgyak elengedését kézrecsapással büntették, a másikban nem. Hét hónappal később egyértelmű különbség volt a gyerekek fejlődésében a két csoport között, a kézen csapott gyerekek a külvilág felfedezésében sokkal kevésbé voltak aktívak, mint másik csoportban lévő társaik.
Dr. Sears javaslata szerint megoldásként vagy eltesszük/elérhetetlenné tesszük a veszélyes eszközöket/tárgyakat, vagy nem hagyjuk a gyereket felügyelet nélkül amíg meg nem tanulja, hogy veszélyes. (Aha, nagyjából 18 éves koráig.)
5. A verés a szülőt is lealacsonyítja
Ha megütöd, félni fog tőled. Ezzel egy olyan kapocs veszik el köztetek, amelyet visszaállítani soha többet nem tudsz majd.
6. A fenyítés könnyen elfajulhat
Ha megütöd a gyereked egyszer, kétszer, ki mondja meg, hol áll meg a dolog? Ha a gyerek megfog egy poharat, amit nem szabadna, rászólsz. Ha újra megfogja, ráteszed az ujjad a kezére, netán rácsapsz egy kicsit. Legközelebb egy nagyobbat. Mit csinálsz amikor a nagyi kedvenc vázájához nyúl, eltöröd a kezét? Olyan spirálban találhatod magad, amelyben vagy nagyon bántod a gyereket, vagy elindítasz egy ki az erősebb-versenyt, amelynek szintén nem lehet pozitív végkimenetele. Nem véletlen, hogy a pszichológusok a testi fenyítést a családi erőszak előszobájának tartják.
7. A verésből a gyerek nem tanul
Sok szülőt hallott már a Sears-házaspár arról panaszkodni, hogy "hiába csapok a fenekére, csak azért is csinálja." A testi fenyítésből ugyanis nem tanul a gyerek. Sőt. A már emlegetett alaphelyzet szerint ha gyerek jónak hiszi magát, akkor jó is lesz. Mivel a verés azt mondja neki, hogy ő rossz, akár tehet is ténylegesen rosszat - hiszen már úgyis az, nem? És minél több rosszat tesz, annál több pofont/fenékrecsapást/stb. kap, ergo annál rosszabbnak érzi magát.
Holott a mi célunk épp az, hogy a gyerek megtanulja, rosszat tett, és tettét megbánja. De ez nem fog menni, ha nincs azzal tisztában, hogy attól, hogy rosszat tett, ő még lehet jó és értékes.
Dr. Sears szerint ráadásul a gyerek a verés miatt érzett fizikai vagy pszichés fájdalom miatt első körben a legtöbbször el is felejti, miért történik vele ez a szörnyűség. Nehezebb persze elmagyarázni a gyereknek (akár huszadszor), hogy miért rossz, amit tett, mint megütni. A szülők, akik megütik gyereküket, többnyire emiatt teszik – nincs energiájuk a jobb megoldásra.
8. A verés a szülőt és a gyereket egyaránt feldühíti
A gyerekek a legtöbb esetben igazságtalannak tartják a verést, és valószínűbben lázadnak ellene, mint az érvek és a rábeszélés ellen. Ne várj racionális gondolkodást a gyerektől, se ugyanazokat az erkölcsi sztenderdeket, mondja a Sears-házaspár. Az igazságtalanság ráadásul megszégyeníti a gyereket a saját szemében is - és ennek hatására vagy megtörik, vagy lázongani kezd.
A verés miatt a gyerek azt hiheti, személyiségét bántod, és ennek következményeként elfordulhat attól a világtól, amely szerinte megsértette őt. Az ilyen gyerekek bizalmatlanok és a világtól idegenkedőek lesznek.
Ami rosszabb, hogy a gyerekét gyakran megütő szülők azt tapasztalják magukon, hogy hozzászoknak a verés keltette méreghez és nagyon nehezen hagyják abba. Dr. Sears tanácsa az, hogy ha már beleszaladt valaki ebbe a körbe, próbálja meg magát úgy kiszakítani, hogy alaptézisként fogad el két mondatot:
I. Soha nem ütöm meg a gyereket.
II. Fegyelmezem őket.
9. A verés rossz emlékeket ébreszt
A pofon vagy a fenékrecsapás beárnyékolhatja a boldog gyereklétet. Az emberek sokkal inkább emlékeznek a traumatikus eseményekre, mint a szépekre – te mire szeretnéd, hogy a gyereked emlékezzen?
10. A verés nem segít, hogy jobb szülő legyél
Ha megpróbálod elkerülni és máshogyan megoldani a problémát - na az már igen.
A verés mindig a kényelmes opció. Ha sikerül megállnod, nem csak a gyereked fogja jobban érezni magát, de te is. Arról nem is beszélve, hogy a "másik megoldás" előrébb viszi majd a gyerekkel való kapcsolatod. Összességében elmondható: van jobb megoldás a verésnél, és igenis érdemes azt megkeresni. Leginkább magadban.
