Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Gyere te kis markoló, most megnézzük, hogy bújnak elő a lepkék a bábjukból- Gibson örömmel nyugtázta, hogy ő most nem Gibsonként funkcionál, így szó nélkül velünk tartott a lepkefarmra. Juharszirup naplója Kanadából.
A tavasz errefelé is kopogtat. Az idő egyik napról a másikra vett gyökeres fordulatot, és az alig pár nap alatt 30 (!) fokot (mínusz 20-tól 10-ig) emelkedő hőmérséklet a hó mennyiségét jelentősen csökkentette. Így a hónapok óta hótakaróval borított udvaron most végre előkerülnek az elveszett kis autó alkatrészek, egy-egy labda, és Maki kutya hét havi alkotása, amivel taposóakna mezőt csinált a kertből észrevétlenül. Még mielőtt Gibson önkéntes alapon munkához látott volna, el kellett tüntetnünk minden kutyapiszkot.
A tetőről olvadó hó ahogy az ereszről csepeg, hangjával zenét varázsol a tájba, mintha egy ébresztő lenne. Igaz, nem egy szép látvány a sár színű latyak, és a néhol bokáig érő a víz az átkelőhelyeken, de a fagyos téli csend végre megtört. November óta először lehetett érezni a föld illatát, nem csoda, hogy ez a pár nap mindenkit jobb kedvre derített, a melegen tűző nap pedig Gibsont is az udvarra vonzotta. A jó ideje a fagy fogságában lévő homokozó végre újra életre kelhetett. Hiába a műanyag takaró, hogy legalább részben megóvjuk a játékokat a hótól, a szél mindenhova befújja a havat.
A homok pedig a nagy hidegben kemény, mint a beton. Egyik alkalommal Gibsont láthatóan nagyon megrázta a dolog, hogy bármennyire is szeretett volna, egy kanálnyi homokot sem tudott összekaparni a homokozóból. Mérgében egy autót ütött-vágott a kőkeményre fagyott kupacokhoz, idegességében el is sírta magát, akárhogy is magyaráztam neki, hogy sajnos a hidegtől megfagyott a homok, és most inkább a hóval játsszon. Most végre újra hódolhatott ennek a szenvedélyének is, és az összes eddig száműzött autót előkaparta a tető alól.
A tavasz viszont sajnos tényleg csak kopogtatott, adott egy kis ízelítőt magából és gyorsan tovább is állt. A meleg hiányának további pótlása érdekében azonban egyik délután ellátogattunk egy lepkefarmra, ami a várostól csak pár kilométerre fekszik. Gibson már reggel óta izgatottan számolta az órákat. A reggeli ébresztés is könnyedebb volt, miután közöltem vele a jó hírt, szinte kipattant az ágyból. Onnantól fogva félóránként megkérdezte, hogy mikor jön anyu, és mikor megyünk már lepkéket nézni. Mindig örülök, ha ilyen lelkes, mint arról már írtam, sokkal könnyebben kezelhető, ha lát valami neki tetsző célt. Ma még arra is rá lehetett venni, hogy a kukásautókat megnézzük az ablakból. Ez egy régi szokása egyébként, minden csütörtök reggel negyed kilenckor egy takaróba bugyolálva, az ablak előtt ácsorogva vártuk a kukásautókat. A tél beköszöntével és a sötét, hideg reggelekkel azonban kedve egyre csak lankadt, és lassan el is feledkeztünk a járművek érkezéséről és megcsodálásáról. Most viszont, mikor a járművek hangját felismerte, azonnal rohant az ablakhoz.
A délután hamar eljött, és mire Sheila hazaért, már felöltözve vártuk, indulásra készen. Azért, mint mindig, a felöltözés most sem ment zökkenőmentesen. Mikor elkezdem Gibsont átöltöztetni, megcsapja mindig a szabadság, a meztelenség szele, és örömében rohangászni kezd a lakásban. Közben éktelen sikítozások, kacajok hangjai rázzák meg a házat. Teljes extázisba kerül, főleg, ha látja, hogy követni kezdem. Mindig elmondom neki, hogy most nem kergetőzünk, most öltözünk. Sajnos ez többnyire nem hatja meg, és mikor cselhez folyamodva végül elkapom, az izgatottságtól remeg, és persze azonnal a szökés lehetőségeit fontolgatja. Azért a lepkefarmot megemlítve kivételesen most könnyebb helyzetben voltam.
Mikor még csecsemő volt, Sheila gyakran ment vele a farmra, mivel itt csak a természet hangjait hallani, a víz zubogását, és néhány zebrapinty csipogását. A hely ideális egy csecsemőnek is, ráadásul a bent uralkodó levegő a téli hidegben igazi felfrissülést nyújt. A lepkék természetes környezetükben a szubtrópusi, illetve trópusi klímához vannak szokva, így az üvegházban mindig 25-28 fok körüli hőmérséklet uralkodik. Mindent különleges trópusi növények nőttek be, igazi dzsungelt alkotva az óriási házban. A virágokból, a nedves talajból és növényekből pedig olyan illatok terjengnek, amit az ember nem győz mélyen a tüdejébe szívni. Minden növényen ül egy-két tenyérnyi nagyságú, több színben pompázó gyönyörű lepke vagy szender. Gibson óvatosan, ügyelve lépteire, szinte lábujjhegyen közlekedett. Még a hangját is visszafogta és csak suttogni mert. Mielőtt odaértünk, elmeséltük neki, hogy a lepkék nem szeretik a hirtelen mozdulatokat, mert attól megijednek. Úgy tűnik hatott a lecke, a kíváncsi, izgatott fiúcska még nálunk is fegyelmezettebben közlekedett a növények dzsungelében. Néha azért meglepetésében, a nála jól ismert hanghordozással felkiáltott: „Jé, egy lepke!”, ilyenkor általában az izgatottságtól mozdulatait sem tudta visszafogni, amitől a lepkék néhány esetben inkább elmenekültek. Szeretem azt a dallamot a hangjában. Olyan elégedett, olyan rácsodálkozó, olyan vidám.
A pintyek etetőjénél pedig igazi kincsesbányára lelt. A pici madáretető alatt nagy kupacban álltak a madarak szárnycsapkodásának következtében kiszóródott magvak. Gibson azonnal belefúrta kezét, és arcán huncut vigyorral közölte, hogy ő most egy markoló, és el kell szállítania a magokat. Szenvedélyesen szereti mindenbe belefúrni a kezét, az üveggolyók közé, a lisztbe, a homokba, a gyöngyökbe, most pedig a madarak eledelébe. Nem is volt hajlandó tágítani a kupactól, pedig a lepkekeltető még hátra volt. Sheila, mivel már nem először történt ilyen, hogy Gibson markolóvá, vagy dömperré változik, csak így szólt: „Gyere te kis markoló, most megnézzük, hogy bújnak elő a lepkék a bábjukból.” Gibson örömmel nyugtázta, hogy ő most nem Gibsonként funkcionál, így szó nélkül velünk tartott. Kezeit még mindig kanálformára igazítva, zümmögő hangot hallatva folytatta az utat.
Már zárni akart a ház, így lassan készülődni kellett a távozásra. Sheila előre ment Gibsonnal, hogy felvegyék a kabátokat. Én még az utolsó, rovarokat kiállító szobában nézelődtem. Már csak mi voltunk. Egyszer csak a zümmögő hang megint közelít. Gibson tűnt fel az egyik oszlop mögött. Jobb keze markolóként a bal, pedig vontatóként üzemelve. A kabátomat vonszolta a földön.
-Itt vagyok! - szóltam neki.
Odafordult és, mint egy óvóbácsi, így szólt:
-Gyere! A lepkék is mennek aludni!
