Iskolát választani nem egyszerű feladat. Hol legyen? Mit tudjon? És legfőképpen: mire nevel? Egy - amúgy - magabiztos anyuka kétségeit követjük az iskolaválasztás rejtélyes ösvényein. Első rész.
Iskolát választani nem egyszerű feladat. Hol legyen? Mit tudjon? Mit ad, mit nem? És legfőképpen: mire nevel? Egy - amúgy - magabiztos anyuka kétségeit követjük az iskolaválasztás rejtélyes ösvényein. Első rész.
Már egy ideje tréningben vagyunk. Nagy dolgok előtt állunk, hamarosan megváltozik az időszámítás, és az évet nem januártól decemberig, hanem szeptembertől júniusig fogjuk számolni. Igen, iskolás lesz a mi okos, érdeklődő, vidám fiunk. Sorra vesszük a környék összes lehetséges tanintézményét. A naptárban bejelöltük a napokat, amikor megtekinthetjük a nyílt órákat. Az elsőre együtt megyünk (én lelkesen, a férjem kissé szorongva), és beülünk a jóhírű intézmény zsúfolásig megtelt termébe. A gyerekek illedelmesek, ünneplőbe öltöztek a jeles alkalom tiszteletére, a tanító nénin finom smink és magabiztos mosoly. Ez tuti jó lesz – nézek biztatóan a páromra, s jönnek a pontos, jól begyakorlott kérdések-válaszok, és már-már azt hiszem, hogy az igékről lehetetlenség többet tudni, amikor látom, hogy még csak 15 perc telt el az órából.
Huh, ez rettenetes, oldalra nézek, a férjem homlokáról csorog a félelem sosem múló verejtéke, és a 16. percben már mindketten tudjuk, hogy nem ezt keressük. De akkor mit is keresünk? Őrületesen nehéz ezt szavakba önteni, mert az ötödik nyílt óra után már csak ilyenek jutnak eszembe (az egyes szám első személy oka, hogy a második nyílt órára már egyedül mentem...), minthogy legyen korszerű az oktatás, kedves a tanító néni (lehetőleg ne kezdő, és ne nyugdíj előtt álló), tanuljanak elsőtől angolt, választhasson a gyermekem a szakkörök között, legyen tiszta és egészséges az épület, legalább negyedikig napközi, kényelmes ebédlő, tiszta WC, stb...
De meg tudom én ítélni, hogy milyen egy suliban az oktatás? Az biztos, hogy a nyílt órán nem a valóságot látjuk, de legalábbis nem a hétköznapokét. Viszont annyit látok, hogy a tanár a katonás vagy a kötetlenebb órát szánja bemutatónak, és a kérdésekből-válaszokból az is kiderülhet, hogy a külvilágból mit enged be a falak közé. Az egyik (szintén híres) állami intézményben tartott speciális órán pl. a kis harmadikosok felsorolták hazánk és a keresztény kultúrkör legfontosabb szentjeit, és záróakkordként, Márta nénivel közösen, csillogó szemmel elénekelték a székely himnuszt. Köszönöm ezt az órát a tanító néninek, mert egy matek órán nem biztos, hogy kiderül, hogy nem akarom idehozni a gyereket.
Még mindig nem tudom, hova járjon a fiam, holott március közepéig felvételiznünk kell. Nyomasztani kezd a felelősség, hogy éppen én leszek az, aki egy rossz döntéssel elront mindent, és ha mellényúlok, akkor könnyen lesz az én nyitott, okos, vidám Dávidomból egy magába forduló, frusztrált, magatartászavaros iskolás. Mi tagadás, irigykedve hallgatom azokat a gondos és előrelátó anyukákat, akik heti egy alkalommal már október óta járatják a gyereküket iskolai előkészítőbe. Ők bezzeg megtesznek mindent, én meg csak itt bénázok.
Pörgetem magamban tovább a lehetőségeket. Elolvasok néhány szakkönyvet az alternatív és hagyományos oktatásról, s még egy utolsó lendülettel elmegyek egy alternatív suliba, ahol egyéni tanrend van, az iskolapadok helyett kényelmes tanulószékek, párnák, ahol ebéd után még aludni is lehet (az enyémnek kell még az alvás), ahol nem órák vannak, hanem foglalkozások, és azok is beszélgetéssel kezdődnek. Tetszik! Én jól érzem magam, a gyerekek megdöbbentően érdeklődőek és okosak. No de mi lesz velük az általános iskola után? A kérdésre nem találtam megnyugtató választ.
És maradok bizonytalan még egészen két hónapig, amikor dönteni kell a legeslegjobb suliról....
Éva
