Van valakid? Nincs. Akkor megkérdezem újra. Van valakid? Nincs. Na, akkor fussunk neki még egyszer. Szóval? Igen, van.
Még gimnazista voltam, amikor egy nálam pár évvel idősebb ismerősöm azt mondta: aki egyetem alatt nem talál magának párt, az cseszheti. Igaz, az illető sosem fejezte be az egyetemet, mert menet közben hozzáment egy apja korabeli férfihoz, szavai mégis mély nyomot hagytak bennem. Amikor az ember lánya szingliként (istenem, ez a kifejezés akkor még nem is létezett) olyan felsőoktatási intézménybe jár, ahol fájóan felülreprezentált az X kromoszóma, és ahol az évfolyamtársak többsége gyűrűs menyasszonyként lépte át az iskola kapuját, mondván, a diplomaosztó után jöhet az esküvő (majd 2 éven belül a válás, de akkor ezt még ki tudta?), az elég nyomasztó tud lenni.
Míg a legtöbben azért várták a hétvégét, hogy vonatozhassanak haza a gyűrűs vőlegényhez, én a szokásos péntek-szombat esti bulikra gyúrtam. Volt pörgés, rövidebb, és még rövidebb kalandok, de az „igazi” sehol. Míg aztán az utolsó év előtti nyáron végre engem is megtalált a ...
Most majdnem azt írtam, hogy a nagy Ő, a szerelem. De így, sok év távlatából, ez nettó hazugság lenne. Akkor nagyon jó érzés volt, hogy végre én is tartósan használhattam a „barátom” kifejezést. Ez így utólag sok mindent megmagyaráz, bár fel nem ment.
Szóval, nagyon jó érzés volt, hogy van egy fix pont az életemben. Még a cigiről is leszoktam, pedig addigra a napi másfél doboz Sopianae simán „lecsúszott”. Voltak intő jelek, amik a harmincon és az egész történeten túl már teljesen világossá tették, hogy másképp nem is történhetett volna. De akkor és ott, 23 évesen, annyi év szólózás után ezeken némi homlokráncolás után felülkerekedtem.
Ahogy az lenni szokott: három év járás, összeköltözés, gyerekvállalás fontolgatása, semmi kapkodás. A születéstörténetben már volt szó róla, ez hogyan alakult nálunk. Egy szó, mint száz, ha már terhesség, akkor esküvő is legyen. Lett is. Szépen indult. Jól éltünk minden tekintetben. Mindig is két gyerekben gondolkodtunk, de az én nagy vágyam, hogy végre anya lehessek, az első lányommal teljesült. Innentől nem sürgettem a folytatást. Igaz, hogy 3 év korkülönbséget terveztünk, de, hogy itt az ideje a testvérvállalásnak, nem én vetettem fel. Irigylésre méltóan termékenyek voltunk, ismét elsőre teherbe estem.
Időközben a kisvállalkozó férjem megismerkedett a „nagymenőkkel”.
Hirtelen nem volt elég a „mezei” jólét, a szépen termelő egy-két üzlet, elkezdett nagyban gondolkodni. Túl nagyban. Nem részletezem, de pár hónap leforgása alatt iszonyú adósságokat sikerült felhalmoznia. Ha jelezni próbáltam, hogy nem úgy tűnik, mintha jó úton haladnánk, a válasz kb. ez volt: - Mit értesz te ehhez, te csak egy gyesen lévő pedagógus vagy!
Szóval, mire a kicsi megszületett, már elég feszült volt a hangulat. Talán ennek is köszönhető, hogy a kislányomról az első 4 hónapban csak alvós kép készült. Ha ébren volt, bömbölt. Nem, nem volt hasfájós. Sokan, ha munkahelyi kudarcsorozatok érik, alig várják, hogy a nap végén otthon kicsit megnyugodhassanak. Mások az otthoni „ereszd el a hajamat” elől menekülnek a munkába. De, aki akárhová lép, szaros lesz a cipője, az egy idő után kiborul. Van, aki inni kezd. Vagy pénznyelő automatát etet. Az én férjem talált valakit, akinél végre ő volt a Jani, aki nem stresszelte, akivel újra felcsillant a gondtalan élet lehetősége. A sapka-effektussal kezdődött. Ha volt rajtam, ha nem, minden rossz volt. Nem ért haza az esti fürdetésekre, de ha igen, bár ne tette volna. A gyerekekkel is folyton cirkuszolt. Valami ürüggyel aztán mindig újra elment otthonról. Aztán észrevettem, hogy este helyett reggel borotválkozik. Meg vett egy trendi rózsaszín inget magának. Nekem meg hozott Candidát.
Kérdezhetnétek, hogy miért nem próbáltam beszélni/beszélgetni vele. Tettem rá kísérleteket. Még párterápiát is javasoltam. Borsó a falra. Aztán egy nyár végi estén, amikor már tarthatatlan állapotok uralkodtak, mondtam neki, hogy akkor most meghallgat. Ekkor már az adósságok miatt árultuk a lakást. Közöltem vele, hogy én ezt nem csinálom tovább, ha sikerül eladni a lakást, akkor abból kettőt veszünk, mert én elválok. Tudjátok, egyszer elérkezik az a pillanat, amikor ott állsz egy nem egészen másfél és egy éppen négyéves gyerekkel, gyesen, visszaváró munkahely nélkül, és mégis azt mondod, hogy vállalod. Mert valahogy majd csak lesz, ennél csak jobb jöhet.
Életünkben először beszélgettünk. Durva, de azelőtt soha nem sikerült. Kicsit meglepődtem, amikor az „el akarok válni” -ra szemrebbenés nélkül rábólintott. Ekkor kérdeztem meg először: Van valakid? Nincs. Akkor megkérdezem újra. Van valakid? Nincs. Na, akkor fussunk neki még egyszer. Szóval? Igen, van. Na, ez mellbevágott. Pedig semmi meglepő nem volt benne. Pokoli hetek következtek. Aztán szépen elrendeződtek a dolgok, kialakítottuk az új életünket, kulturáltan sikerült rendezni a sorainkat. Az azóta eltelt évek megérnének 2-3 külön posztot, de nem tudom, meg akarom-e írni.
Azt azért megemlíteném, hogy Edina már a kanyarban sem volt, mire kimondták a válást, mégis, így ismeretlenül is örökké hálás leszek neki. Én mindig úgy emlegettem, hogy ő volt a pont az I-re. Ahogy egy barátnőm fogalmazott, ő volt a mi katalizátorunk. Ha nincs, ki tudja, hány évig ekézzük még egymást. Köszönöm, Edina!
Wish
