Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
És most Palkó lesz az első gyerek. A legkisebb. A legszőkébb. Mindegy. Csak nem a "harmadik".
Ülünk a mikrobuszban és bóbiskolunk. Kora reggel van, az utcán a népek buszok, villamosok után sietnek, még hűvös a levegő, viszonylag frissen szedegeti a lábát mindenki. Nincsen csúcsforgalom, szépen haladunk, "ez már a gyorsforgalmi út" hallom a fejemben Lackó okoskodó hangocskáját, de csak a fejemben. A valóságban egy hétig nem fogom látni sem őt, sem Micit, bár ezért most annyira nem vagyok letaglózva. Biztosan jól fogják magukat érezni a nagymamával. És különben is, marad még gyerek, mert itt forgatja mellettem kis kókuszdiófejét Palkó, aki most egykeként jön velünk Szicíliába, ahol a férjem dolgozni, mi pedig nyaralni fogunk.
Igazság szerint gondolatban már hetek óta Palermóban vagyok. Ez éltet, ezt várom, a nagy lehetőséget, hogy kisimítsam az idegeimet, szabadságra küldjem a hallószerveimet, és kiszabaduljak abból a szélmalomharcból, amit két hatalmas, a társadalom által diszkréten csak "háztartás" és "gyereknevelés" fedőnévvel ellátott szörnyeteggel vívok nap mint nap, és... És ebben a pillanatban vége is az ábrándozásnak, a lábamba szalad minden vér, ugyanakkor mintha egy nagy lexikonnal csaptak volna fejbe, hirtelen rájövök, hogy Palkóról, kis túlzással úgy ahogy van, megfeledkeztünk. Mert az okés, hogy itt van velünk ő is, meg egy csomó ruhája is, és van pelenkája, meg úszópelusa, no de otthon hagytuk a textilpelenkát, amivel aludni szokott. Ami nélkül nem is tud elaludni. A karúszója is a szekrényben maradt, nem hoztunk egy darab játékot sem neki sőőőt, figyelj, az útlevele itt van?? Rázom fel a férjemet, aki csak egy pillanatra vág teljesen paffá lett arcot, a következő pillanatban már nyúl is a telefonjáért, és anyósomat hívja, így, hét óra magasságában, én meg csendben imádkozom, hogy meghallja, hogy felvegye, hogy elhozza. És közben potyognak a könnyeim. Mert ilyen anya vagyok, mert miért vagyok én ilyen, és miért pont a legkisebbel.
Nem titok, hogy nagyon sokat utaztunk már a gyerekekkel. Eggyel, kettővel, és soha nem volt semmi gond. Rutinosan pakoltam, listát írtam, sosem volt gikszer. Épp ezért nem értem, hogy mi üthetett belém, mert Palkó születése óta bárhová utazunk, mindig kifelejtek valamit a csomagjából. És mindig az övéből. Rendszeresen nem viszek neki kaját például, vagy ha viszek, elfelejtek mellé kiskanalat tenni. Az autópályán pedig hiába keresek bébikonzervet, marad a gyors irányváltoztatás, vagy az alternatív ügyeskedések az útszéli bisztrókban. És persze hagytunk már otthon popsitörlőt, partedlit, azt szinte mindig, sapkát a hideg ellen, sapkát a meleg ellen, összecsukható kiságyat, bébihordozót, mobil etetőszéket, megannyi bosszúság, mikor ezekre építi az ember az ottalvós vendégséget, a nyaralást, az utazást.
Ez a mostani eset azonban mindent überel, egyedül talán az a prágai történet közelíti meg, amikor Micinek elfelejtettük elvinni a babakocsi mózeskosaras tartozékát, így aztán, mivel Mici a maxi cosiban nem tudott aludni, kénytelenek voltunk az estéinket a hotelban tölteni, egymást hergelve, hogy milyen is lehet a Károly-híd kivilágítva.
Lackó ugye első gyerek volt, nála minden tökéletesen működött, a gondolataim csak körülötte forogtak. Nem értettem, miért mosolyog csendben az egész család azon a teljesen normális dolgon, hogy lefektetés után órákig állok az ágya felett, csendben sóhajtozva, majd éjfélig ülök a számítógép előtt, és boldog idillben nézegetem a százezer képet, amit aznap a világ legtökéletesebb gyerekéről készítettem. Micinél is az alaposság rémlik, az ominózus prágai eset bosszantó volt ugyan, de inkább nekünk, Mici az egészből semmit sem vett észre. Nem így most. Mert mit fog szólni este Palkó, ha nem tud az ágyban rácsavarodni az imádott textilpelusára? Mivel fog játszani? Egyáltalán, hogy fogunk így elutazni?
- Mamám jön. - tette rá a kezét a karomra megnyugtatóan a férjem. - Hozza az útlevelet, hozza a pelenkát, és elhozza még Palkó kedvenc nyusziját is. Jó lesz így? - kérdezi halkan, én meg látom rajta, hogy ő is bánja, hogy ő sem érti. Sorozatos véletlen? Harmadik gyerek effektus? Háromgyerekes anya effektus? Normális? Abnormális? Nem tudom. De most hétfőn, bár csak a Balatonig megyünk, minden meglesz, ígérem. Listát írok, alaposan pakolok. És most Palkó lesz az első gyerek. A legkisebb. A legszőkébb. Mindegy. Csak nem a "harmadik".
Panzej
