Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Elengedtem a hét és féléves lányomat az iskolai táborba egy hétre.
Ahogy a busz motorja felbőgött, és fekete füstöt okádva kigördült a jármű az iskola parkolójából, összeszorult a szívem. Elengedtem a hét és féléves lányomat az iskolai táborba egy hétre. Lopva körbenéztem, az anyukák könnyes szemmel integettek a busz után, és aggódva néztek a távolba, ahol a busz eltűnt a látómezejükből. Mi, az elsőtáborozók anyukái egyre gondoltunk.
Vajon tetszeni fog a gyereknek a tábor? Mennyire lesz önálló? Szót fog-e fogadni? Rendesen megmossa-e a fogát? Minden nap tiszta ruhát vesz? Eszik-e majd rendesen? Fog-e tudni aludni az emeletes ágyon? Bekeni-e magát naptejjel? Nem fogja elhagyni a cuccait? A számtalan kérdés mellett ott motoszkál az is, hogy vajon mennyire fogunk hiányozni neki mi, kis családja.
A tábort megelőző délután együtt csomagoltuk be a bőröndbe a felszerelését: ruhákat, tisztálkodó szereket, cipőt, gumicsizmát (hátha megint özönvíz lesz), strandpapucsot, könyvet, újságot, köntöst, naptejet, szúnyogriasztót, és a tanítók által javasolt körülbelül napi 300 forintnyi zsebpénzt. A bőrönd tetejére rá kellett ülnöm, hogy be tudjuk cipzározni. A mobiltelefonnal gondban voltunk. Bár engedélyezték a használatát, nem voltunk benne biztosak, hogy rá szabad-e bízni egy elsősre a(z amúgy elfekvőben lévő, régi) mobilt. Hosszas tépelődés után úgy döntöttünk, próba-szerencse, és betettük a hátizsákba a kommunikációs eszközt. Előtte minden számot töröltünk a kártyáról, a 2-es számra anya, a 3-asra apa telefonszámát programoztuk be és megtanítottuk a gyereknek, hogy kell használni és tölteni, ha lemerülne.
Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor az indulás napjának délutánján megcsörrent a telefonom és a lányom neve jelent meg a kijelzőn. Csak azért hívott fel, hogy tudassa, épségben megérkeztek. Megtudtam, hogy a szállás tökjó, csak büdös van, hogy az emeletes ágy tetején fog aludni, és hogy máris mennek ki az udvarra. Egy óra múlva azért hívott, hogy elújságolja, barátnője leesett az emeletes ágyról, de nem lett baja. Amikor hatodszorra csörgetett meg, hogy megossza legfrissebb élményét, akkor kicsit elbizonytalanodtam, jó ötlet volt-e, hogy elvihette a telefont. Azzal nyugtatom magam, hogy talán csak a telefonálás újdonságának varázsa miatt nyomogatja ennyiszer a kettes gombot, na és nekem is biztonságérzetet ad, ha tudom, hogy bármikor elér a gyerek, ha akar.
Tudom, bezzeg a mi időnkben még csak a hagyományos kommunikációs csatornák voltak, és ha akartunk valamit, levelet kellett írnunk, esetleg bedobós nyilvános telefonon tudtunk a szülőkkel beszélni, vagy még úgy se. Ha viszont van lehetőség a modern technika használatára, miért ne éljünk vele? Közben, hogy a régi, általam tapasztalt jó dolgok se maradjanak ki, csomagoltam négy felbélyegzett, megcímzett borítékot (nagyszülők és itthoni cím) vonalas levélpapírral. Szombaton írtam neki egy levelet, csomagoltam mellé néhány matricát és feladtam a postán. Jó érzés tölt el, ha elképzelem, hogy ma bemondják a nevét a hangosbemondóban: levele érkezett. Este biztosan megtudom, amikor megcsörren a telefonom.
