Meghalt az anyám. Randa vasárnap kora reggelén jött a hír. Nem váratlanul. Minden embernek egyéni reakciója van, a fájdalom, a düh, az elkeseredettség, a hiány, stb. Nekem a keserűség jutott. Ocsmány kis gombócként meggyűlt a torkomban. S, hogy miért? Mert amellett, hogy nem volt jó anya, még abszolút felelőtlen, nemtörődöm ember is volt. A Jó Sors, meg a Poronty is tanúm rá, hogy én megpróbálom/megpróbáltam letenni a múlt hátizsákját, de folyton visszavágja valaki a hátamra, plusz beletuszkol egy követ is.
A két jó ember - anyám, apám - 20 évvel ezelőtt vett egy tanyát. Jó messze, persze. Hitelre, jó szokás szerint. Ám, rossz szokás szerint, magasról tettek arra, hogy ezt a hitelt fizetni is kellene, vagy állagot megóvni, vagy bármi ilyesmi. (Jelenleg romokban áll, persze "lakható", de ennyi). Villany van, gáz az udvarban, víz a kútban. 16 év házasság után különköltöztek, hivatalosan is, anyám új lakcímkártyát kapott. Folytatták csöndes, ámde felettébb pusztító életvitelüket, amelynek meg is lett az eredménye: 49 éves korában meghalt. Béke poraira.
Állam bácsi végzi a dolgát, jön a levél, hagyatéki tárgyalás. Ahová Aurin teljes lelki nyugalommal megy, gondoltam, szépen visszautasítom az örökségem, merthogy jogom van. Az majd szépen átszáll apámra, aztán majd lesz valahogy. Aha, persze. Summa summarum, nem szeretném idézni a polgári törvénykönyvet, de a vége az lett, hogy mégiscsak én öröklöm az adósságot. Vagyis, én vállalom fel, hogy örököljem. (csak egy ok: nem szeretnék mással kitolni. olyan valakivel, akinek pl. azt köszönhetem, hogy életben maradtam.) Elviszem a balhét.
Váltogatva tört rám a dühroham, meg a sírógörcs, hát, persze, kinek kell plusz adósság, köszönöm szépen, nekem is van, szép kis összeg, szép hosszú időre. (Az említett ingatlanon az ingatlan értékének a fele adósság). Természetesen a jegyző előtt kulturáltam magam, de később kitört belőlem az állat, nekiestem az apámnak, és komolyan embert akartam ölni. Az meg csak állt ott, mint aki jól végezte dolgát, és persze, ő jött ki az egészből a legjobban. És jön a fáklyás menet, kérelmek írása, telefonálás a megfelelő, adott pénzintézethez, plusz a nyugdíjfolyósítóhoz, apehhez rohangálás, estébé, estébé).
Ülök az ágy mellett, s a legnagyobb bajom ezek mellett mégis az, hogy miért? 17 éve folyamatosan szívok, általában kétpofára. Mert én vagyok az a barom, aki bemegy az SBO-ra, meg papucsot vesz, meg gyógyszert, meg kérelmet ír, könyörög, lefizet. Én vagyok az, aki tűri, hogy alázzák a szülei miatt, én éhezek, én fázok, én megyek tönkre... És tudom, hogy az emberi érzelmek széles skálája nem üzleti alapon megy, hogy mit adok, és mit kapok, de higgyétek el, ezért én nem kaptam semmit. Szeretet sem, hálás köszönetet sem... Semmit!
Két marék nyugtató, egy marék altató után másnap reggel Brumi ránt vissza a végső idegösszeomlás széléről. A tragédiánál egyel jobb a helyzet, de még pár hónapig az én nyakamban lesz minden. Legszívesebben ordítanék, helyette az edzőteremben tombolok, rommá tolom a gépet, a liter izzadság alatt csak folynak a düh könnyei. (Off: két perccel később meg sikítva röhögök, az egyik számról eszembe jut, hogy az egyik jobb napomon a kedvenc húsboltom hentese kijött utánam az utcára, és némi füttyögés mellett énekelni kezdett: hosszúlábú asszony...) Tiszta cihotikus sokk, nem?
Aztán elvánszorgok a következő patikáig, ahol az ízületi gyulladást enyhítendő gyogyim mellé veszek még egy jó minőségű, drága multivitamint. Belerakom a csomagba. Igen, én barom csomagot csinálok az apámnak, akit sikerült elhelyezni egy kiváló otthonba. Olyan helyre, ahol megmenekül a fagy-, és éhhaláltól, attól, hogy ha elesik, egy hét múlva találjanak rá, ahol meleg van, étel van, orvosi ellátás van. És, mivel a nyugdíja majdnem elmegy erre, igen, ÉN barom leszek az, aki törődik a kis szükségleteivel. (52 éves, akár 20 évig is eléldegélhet). És a dobozba odateszek még egy zacskó kókuszos kekszet is, mert azt szereti.
És jöhet nekem bárki azzal, hogy legalább az én lelkiismeretem tiszta, hogy lám, én különb lettem, mint ők, a törődést nem ölte ki belőlem az élet, és lám, a többi lakót le se tojja a családja, satöbbi. A keserű labdacs ott szorong a szám szélén. Muszáj volt ezt így csinálni? Tanulva ebből, még akár most, gyerek előtt is elrendezem a dolgaimat. "Én, Aurin Al Marem, felelősségem teljes tudatában..." Énmiattam ne szívjon senki. Ti gondoltatok már ilyesmire? Ha történne valami végleges, és visszavonhatatlan, mi lenne a gyerek(ek)kel, a lakással, a hitellel, a macskával, a befőttel a spájzban?
Aurin
