E hamufelhős vasárnapra egy pozitív szüléstörténet jutott: olvasónk kisfia annyira gyorsan érkezett, hogy az anyukának megijedni sem volt ideje.
Bár így igazán át sem érezhette a szülést, azért szerencsésnek mondja magát, hogy semmi nem vette kedvét a további gyermekvállalástól. Reméljük, apa odaér majd.
Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
Első gyermekemre elég sokat, körülbelül két évet vártam. Igazi boldogság volt számomra, mikor a nőgyógyász megerősítette, amit sejtettem. (A rengeteg csalódás után abban a hónapban nem csináltam tesztet.)
A terhesség problémamentes volt, azzal a körülménnyel együtt is, hogy kb. 450 km-t utaztam minden vizsgálatra, ha tehettem, akkor a laborokért, vérvételekért is. A szüleim miatt döntöttem úgy, hogy náluk leszek kisfiam születésekor, mivel a nagy távolság miatt csak nagyon ritkán láthatják unokájukat. Így minden hónapban náluk töltöttem pár napot.
A szülés várható ideje előtt úgy 3 héttel aztán hozzájuk költöztem, akkor férjem utazgatott engem látogatni. December végére voltam kiírva, de valahogy tudtam, hogy sokkal előbb érkezik a baba. A hónap első hetében jártunk, párom hétvége után hazament. Szerda éjjel fél 3-kor épp átfordultam a jobb oldalamról a balra, mikor elöntött a magzatvíz. Irány a vécé, majd zuhanyozás. Szüleimet 3-kor keltettem, hogy most bizony menni kell a kórházba. Olyan aranyosan, izgatottan ugrottak ki az ágyból.
Felöltöztünk, majd fél 4-kor hívtam páromat, hogy jöhet máris vissza, elindult a kisfiunk. (Akkor még naivan azt gondoltam, az első szülésnél átlagos 10-12 órás vajúdás vár rám, azalatt férjem kétszer is odaér hozzánk.)
Autóba be, négy óra után nem sokkal bent is voltunk a kórházban. Ügyeletes szülésznő fogadott, megvizsgált, és úgy ítélte meg, hogy ráérünk még az orvosomat hívni. Arra számított, hogy majd úgyis a következő műszaknak lesz dolga velem. Elkezdtünk adminisztrálni, körülbelül abban az időben kezdtem érezni a fájásokat. Egy idő után a szülésznő meglepődött, hogy milyen gyakoriak, és hogy mintha tényleg erősek lennének. Az aláírások végére jutottunk, gyorsan fel kellett „ugranom” a székbe, hogy megint megvizsgáljon. Kicsit idegesen hívta az ügyeletes dokit, aztán az én dokimat, mert kiderült, hogy nincs sok hátra kisfiam érkezéséig. Én akartam a beöntést, amiből csak fél adagot kaptam, hogy legyen idő az eredményére is. A borotválást nem hiányoltam, viszont protokoll volt.
Mivel a férjem még úton volt, édesanyámat hívtam be segítségnek, mentünk a szülőszobába. Nem sok dolga volt, párszor megtörölgette a homlokomat vizes ruhával, és kis vizet hozott, amikor jöttek a tolófájások. A dokim és a szülésznő villámgyorsan „feldobtak” az ágyra, amit pillanatok alatt átalakítottak, a nagy sietségben a szülésznő alig találta meg a lábam a 'papucsokkal'. Ekkor már csukott szemmel nyomtam, egyik lábamat doki, másikat a szülésznő, a hátamat édesanyám tartotta. Másodszorra ne nyomjak, tartsam vissza, aztán a következő mehet. Kis szünet után negyedik nyomásra kicsusszant Levente Áron 5 óra 48 perckor, nemtetszésének hangot adva. A hasamra tették, rám nézett a homlokát ráncolva, elcsendesedett. Szerelem első látásra. 2850 g, 49 cm volt akkor.
Gátmetszés volt, ami később hosszú heteken át fájdogált, de a doki profin varrta össze ( nagyon fájdalmas élmény volt), nem igazán látszik a helye. A méhlepényre kíváncsi voltam, megnézhettem, érdekes szerv. Sajnos egy szépen kifejlett aranyérrel is gazdagabb lettem, ami két hét után múlt el. Valamikor, talán a varrás előtt, kaptam egy adag oxitocint a méh gyors regenerálódását segíteni.
Az újdonsült apuka a szülés közben megérkező unokatestvéremtől, hála a mai technikának, megkapta a telefonjára elsőszülöttje sztárfotóját, majd pár óra múlva személyesen is megismerhette kicsi fiát.
Vegyes érzésekkel emlékszem erre a szülésre. Annyira gyorsan történt minden, hogy nem igazán tudom azt mondani, hogy átszellemültem volna, hogy átéltem volna az eseményt. Furán hangzik, de mintha nem is szültem volna. Mindig valakire vagy valamire kellett figyelnem, és mikor végre a fájásokra koncentrálhattam, már nem volt rá lehetőségem. Ez nagy szerencsének is nevezhető, és igen, örülök, hogy így esett, hogy nem rettentett el rossz tapasztalat a későbbi szülésektől. Még a kórházi személyzettel sem voltak pozitív vagy negatív tapasztalataim, egyszerűen nem volt rá idő. Ezek után azt hiszem, nem tűnik furcsának, hogy a szülőágyon megfordult a fejemben, hogy igen, akarok még szülni.
k-pk
