Amikor egy szép tavaszi hajnalon elszíneződött az a sokak által rettegett csíkocska, pont úgy reagáltam, ahogy az a bugyuta filmekben meg van írva, hirtelen az egész vécé rózsaszín színben pompázott lelki szemeim előtt. Aztán elmeséltük a jó hírt a rokonoknak, barátoknak és én még mindig a fellegekben úszkáltam. Hisz egy kismama boldog, szép és legfőképp kiegyensúlyozott, maga a megtestesült Buddha szobor.
De elkezdődtek a sorozatos megpróbáltatások, a hányós időszak, a rutinszerű orvosi vizsgálatok, az álmatlan éjszakák. Komolyan, ha két hétig nem kellett valamelyik orvosi rendelőben szétrakni a lábam, akkor már aggódtam, hogy a Föld vajon nem forog tovább? És közben beszélgettem az ismerős kismamákkal, akik állításuk szerint mind nagyon boldogok, élvezik a terhességet és természetesen kicsit sem félnek a szüléstől. Most akkor velem van a baj, ha én gyűlölök reggelente émelyegve kelni, ha úgy érzem, a nőiességem elvették tőlem, ha rettegek a szüléstől, vagy ha néha csak egy inkubátornak érzem magam?
A várandósággal kapcsolatos könyvek, filmek és valahogy az általános társadalmi berögződés is azt mutatja, hogy márpedig babát várni a világ legszebb állapota. Egy kismama békés nyugalommal simogatja növekvő pociját, teljes harmóniában él gyermekével a pocakban, mindeközben szexi feleség, aki kielégíti párja minden vágyát és vezeti a háztartást, no meg persze dolgozik. Ezt a fajta sztereotípiát valahogy mi nők alakítottuk ki. Bármelyik várandós barátnőmet kérdeztem, ők földöntúli boldogságról számoltak be, én pedig sunyítottam mellettük a magam bizonytalanságával. Mert bár teljes szívemből örültem a kis jövevénynek, tele voltam kérdésekkel és félelemmel. De a környezetemben ezt egyedül én ismertem be. Az ilyen szupermamikkal való beszélgetések pedig csak fokozták a meggyőződésemet, hogy valami mutáns faj vagyok, aki az anyaságra teljesen alkalmatlan. Hiszen rettegtem a szüléstől, gyűlöltem a sok vizsgálatot, féltem, hogy a gyerekem 8 napon túl gyógyuló sérülésekkel éli csak túl az első heteit az én gondozásom mellett.
A szupermamik közben ismételték a jól ismert frázisokat, hogy „minden szenvedést megér” vagy „életem leggyönyörűbb időszakát élem”. Ami így is van, na de nem segíthetnénk egymásnak legalább annyival, hogy a nehézségekről is beszélünk? Hogy őszintén elmondjuk, ha a terhesség alatt nem kívánjuk a szexet, vagy ha a lábdagadásról mesélünk barátnőnknek? Nem oszthatnánk meg velük a bizonytalanságot, amit növekvő súlyúnk vagy a szülés miatt érzünk?
Ma már tudom, igen, a várandósság életem egyik gyönyörű szakasza volt. Azt is tudom, hogy egy olyan csodát hoztam a világra, aki számomra mindennél fontosabb. De azt is tudom, hogy soha nem leszek szupermami és ha megkérdeznek, elmondom, hogy a terhesség nehéz volt, a gyermeknevelés pedig még nehezebb. De imádom a lányom. Ahogy itt fekszik mellettem a két hónapos csöppség drága kis mosollyal az arcán, tudom, hogy nem kell ahhoz szupermaminak lenni, hogy kettőnk között a világ legszorosabb kapcsa legyen. És az olyanok, mint én, nem kell, hogy kívülállónak érezzék magukat, mert mindegy, hogy szupermaminak születtél vagy egy átlagos bizonytalan csajnak, a gyermekednek akkor is rád van szüksége!
Ancsi
