Hiába, az én férjem egy őszinte ember. Éppen ezért, mikor megkértem, hogy olvassa el az alábbi írásomat, és mondjon róla véleményt, ő meg is tette. – Ennek se füle, se farka. De aranyos. – Mondta viszonylag diplomatikusan, és már ment is a dolgára. Én pedig az első bambán eltöltött perc után rájöttem, hogy igaza van. Nem is lehetne másmilyen. Mert ezt a cikket tulajdonképpen nem én írtam, hanem a gyerekeim. Ők mondták, én csak lejegyeztem. Aztán, hogy se füle se farka nincs... Hát mi tagadás, ez az ovisoknál nem ritkaság. De legalább aranyos.
Merő gyönyörűség hallgatni az óvodás kölkök eszmefuttatásait. Én már csak tudom, nekem kettő is van. És mindkettő nagydumás. Már be sem kapcsolom a rádiót, amikor délután hazafelé vesszük az irányt az autóval. Minek is tenném? Hiszen legtöbbször ilyenkor zajlik náluk, ott, a hátsó ülésre szíjazva a világ megváltása. Ha már a kezük-lábuk nem, legalább a szájuk jár, én meg csak fülelek, nehogy lemaradjak egy újabb díjnyertes szövegről. Mert ezek a kölkök mindent észrevesznek, mindent szóvá tesznek, megkérdeznek, konstatálnak, mert nem tudom eldugni a csőrüket, amivel valahogy mindig sikerül megfogniuk a lényeget, és mindig egyszerűen, vidáman, logikusan, úgy szűrve át az infót kis gyerekfejükön, ahogy nekem eszembe sem jutna.
A mai nap pedig különösen termékeny volt. Kezdetnek az esküvői ruhám került terítékre, mármint a sorsa, ugyanis Mici ma ezt az outfit-et találta (fehér csipkefüggönyből) megfelelőnek a főzőcskézéshez az óvodában. Na persze, ha Jázmin Hófehérkének öltözik, csak nem maradhat Mici úgy egyszerűen egy bokorugró mezei szoknyácskában? Megdicsértem Micit, milyen szép volt, ő pedig rövid, szende hallgatás után megkérdezte:
- Mami, neked hol van az esküvői ruhád?
- Nincsen, kicsim, én kölcsönvettem a boltból.
- De miért nem vetted meg? – kérdezte most Lackó.
- Miért vettem volna? Hová venném most fel?
- Hát, csak úgy járkálnál benne, hogy szép legyél.
- Kicsim, már bele sem férnék. Régen, mikor még lány voltam, sokkal vékonyabb voltam.
Döbbent csend. Majd megszólal Lackó:
- Miért, mami, most már fiú vagy?
Pár perccel később Mici már arról fecseg, hogy ha felnő, saját lakása lesz.
- És egyedül fogok benne lakni, és senkit nem fogok beengedni.
- Engem sem, Mici?
- Hááát, te azért jöhetsz. De majd előbb dugd be a lábadat, hogy megnézhessem, tényleg te vagy-e a mami, jóóó?
Belekapaszkodom a kormányba, ketyeg az agyam, hogy most mivaaan?? Aztán leesik. Előző este “A Farkas és a hét kecskegida” mesét olvasta nekik az apjuk. Lackó rögtön konstatálja, hogy ez módszer a mi esetünkben nem működik:
- Butaság, Mici, a mami lába ugyanolyan mint a papié.
Hú, de jó, hogy piros van. Van egy kis időm eldönteni, hogy sírni akarok inkább vagy nevetni. Közben persze a csipogás nem szűnik, és én megtudom, hogy Lackónak tetszik Panna az úszásról.
- Melyik Panna? - kérdezem, mert több is van a kilencfős csapatban. - Az a Panna, aki mellett ma öltöztél?
- Nem. Az a vastag Panna volt. Nekem a másik tetszik. A kevésbé vastag.
Itt aztán hosszas magyarázatba fogok, hogy miért nem mondunk ilyet egy lányra. Bele is fullad az egész Panna-ügy.
Már a környékünkön kóválygunk, mikor Mici megkérdezi, hogy hová tettem az oviból elhozott rajzait. Mostanában engem rajzol, egész ügyes, már gyakorlatilag egyik végtagomat sem felejti el, bár az ujjaim egyelőre nem fontosak.
- Mici, miért mindig csak engem rajzolsz? Lerajzolhatnád egyszer a papit is.
- Ááh, a papi, az túl bonyolult. - Legyint, aztán kis csönd után még elgondolkodva hozzáteszi: - És még szoknyája sincs..
Na ja. Így már érthető. Talán, majd ha lány lesz..
Panzej
