Nagyon szégyelltem magam. Mert a császár nem jó.
Sokat olvastam a császármetszésről szülés előtt, és már akkor is feltűnt, hogy főleg negatív kontextusban. A császár nem jó, mert az nem természetes, mert az anya nem éli át a szülést, mert a gyerek nem éli át a világrajövetelt, mert a gyereknek szenvedni kell, kiküzdenie magát erre a világra, mert a császár mégiscsak egy műtét, ami veszélyes. Mert a császáros anyukában később alakul ki a kötődés a gyermeke iránt és sajnos, sajnos a császáros anyukák közül többen nem tudnak szoptatni.
Na, hát ilyen is van, gondoltam, én viszont nem leszek ilyen, bemegyek, megszülöm, aztán jól van, EDA nem kell, köszönöm. Aztán szülés előtt kevéssel az orvosom leült velem szembe. Hogy születtem? Nehezen. Vákuummal. Hány kilóval? Négy. És a férjem? Ő több, mint négy. Kérjük csak azt az EDÁ-t akkor, mondta, és igaza lett, mert a gyerek csak nem jött ki. Sehogyan se.
Én meg - a költő szavaival élve, mint aki először szembesül azzal, hogy az óriás az valójában csak egy órás, - „csak álltam, és szégyelltem magam”. Nagyon szégyelltem magam. Mert a császár nem jó. Mert milyen anya az, aki nem tudja megszülni a saját gyerekét? Mert elrontottam a gyerekem életét. És nemhogy szoptatni nem fogok tudni soha, de még ebből a rohadt ágyból felállni sem, mert ketté van vágva a hasam. Aztán valahogy csak felálltam, és megjött a kislányom is, aki szopott, szopott, mint egy porszívó. Második nap már negyven grammot, mindenki csodájára járt a kórházban, első naptól kezdve úgy szoptattam, mint aki világ életében ezt csinálta, azt sem kellett megmutatni, hogy fogjam a gyereket. Aztán császár után két nappal felálltam, közöltem, hogy akkor én most hazamegyek, és mivel az orvosom kellőképpen jó fej volt, mondta, hogy ha kakilok, mehetek. Kakiltam, mentem.
De nagyon sokáig úgy éreztem, hogy magyarázkodnom kell. Nem mintha bárki erre kényszerített volna, talán csak magamnak próbáltam megmagyarázni, miért nem tudtam rendesen szülni, hogy nem az én hibám, nem kell, hogy lelkiismeretfurdalásom legyen. De többször éreztem úgy, hogy nem vagyok igazi nő, mert tulajdonképpen nem is szültem. Mindeközben imádtam szoptatni, imádtam mindenhogy, ülve, fekve, éjszaka. Imádtam nézni a gyereket, ahogy szopik, de imádtam, amikor a lassú szoptatások alatt ismét elolvastam Ábel kalandjait, imádtam amikor a Szívek szállodáját néztem, vagy az agyatlan repülőszerencsétlenségeket a National Geographic-on.
Az utolsó percig imádtam szoptatni, soha nem volt kevés a tejem, soha nem kellett tápszert adnom, de nem volt sok sem, soha, egyetlen grammot sem fejtem, - azt sem tudom, hogy működik a mellszívó -, soha nem gyulladt be a mellem, soha nem volt semmi bajom. Nagyjából 4-5 hónapos lehetett a gyerek, amikor rádöbbentem, hogy ez a szoptatósdi a legintimebb dolog, ami köztünk valaha lehet, és mennyivel rosszabb lett volna, ha ez marad ki az életemből, nem pedig a hüvelyi szülés. És ez segített feldolgozni ezt az egészet. Persze most is bánom, hogy nem tudtam rendesen szülni, de amikor arra gondolok, hogy szeretnék még gyereket, soha nem a szülés jár az eszemben, hanem a szoptatás. Hogy szeretnék még gyereket, és nagyon szeretnék még szoptatni.
