Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
És hiába tudom, hogy ugyan, ő csak frusztrált, az az igazság, hogy én is frusztrált vagyok.
The terrible twos - azaz a borzasztó kétéves. Már többször hallottam ezt a kifejezést, és bár mindig viccesnek találtam, azt gondoltam, ez is csak valami olyasmi, aminek nevet adtak, amire akasztottak egy címkét, hogy megnevezzék. És most, hogy van egy kétévesem, egyszerűen megdöbbentő látni a pszichológiai terminus totális beteljesülését, és a mindenkivel kedves, csodálatos gyermekem átalakulását. És hiába tudom, hogy ugyan, ő csak frusztrált, az az igazság, hogy én is frusztrált vagyok, hiszen amikor munka után alig várom végre, hogy vele legyek, ő viszont földhöz vágja magát úton-útfélen, miközben hosszan, hangosan és dühösen azt kiabálja, hogy neeeeeeem, nos, akkor mindig azt gondolom, hogy szívesebben lennék valahol máshol.
Pedig, - és ezt szeretném a gyerekem nevében gyorsan hozzátenni, - ő még mindig egy nagyon jól kezelhető gyerek. Tulajdonképpen mindig is az volt, olyan, aki mindig minden feladatot örömmel és szívesen teljesít, és még mindig le lehet szerelni ezeket a hisztiket nagyjából másfél perc alatt. Sosem veszti el annyira a kontrollt, hogy ne lehetne meggyőzni valamivel, hogy hagyja abba az üvöltést. És itt nem csokira gondolok, el lehet terelni a figyelmét másfelé. Így tulajdonképpen még mindig szerencsésnek érzem magam, bár sokan mosolyogtak már meg engem, hogy ne izguljak, ez a leszerelősdi sem működik már sokáig. De tény, hogy a válasz már most is mindenre az, hogy neeeeeem.
Na de miért is frusztrált a gyerek? Érdekelt persze a téma, így utánaolvasgattam egy kicsit, nos leginkább azért, - bár ezt eddig is sejtettem, - mert annyi mindent szeretne egyedül csinálni, amit nem tud. Ráadásul a türelmetlen szülő sem hagyja neki, és ebbe beleértem magamat is. Mert Abigél például mindig egyedül akar feljönni a lépcsőn, ami nagyon becsülendő, de mikor van nálam egy csomó szatyor, vagy éppen sietünk, akkor bizony nagyon nehezen tudom kivárni azt a cirka negyedórát, amíg boldogan és énekelve megmászik három emeletet. Ha meg felveszem, kezdődik a neeeeem. És persze amit kitalált, abból nem enged. Mert most például azt találta ki, hogy csak zsebredugott kézzel lehet közlekedni, („betetem a debembe a kezem, hogy ne tázzon”) és soha nem veszi ki a kezét a kabátzsebből. De persze attól még egyedül akar lejönni a lépcsőn, ami ugye nem annyira célszerű. De nem enged egyikből sem. Neeeeeeem.
Aztán frusztrált még azért is, mert nem tudja még kifejezni magát. Nem tudja elmondani, amit szeretne, amitől mérges lesz. Sőt, a legbosszantóbb, hogy megtanult szegény beszélni, - ami eleve egy nagyon nagy teljesítmény tőle, - ez azonban még korántsem jelenti azt, hogy ki is tudja magát rendesen fejezni, és el tudja mondani, amit igazán szeretne. Kérdezem azoktól a szülőktől, akiknek már tökéletesen beszél a gyereke, hogy valóban oldódik a dackorszak a beszéd finomodásával?
