A ceruza-téma újra előkerült. Mióta egyszer a tanító néni kilátásba helyezett a lányomnak egy beírást, amennyiben még egyszer tompa ceruzákkal megy iskolába (hiába figyelmeztettem itthon többször is, hogy hegyezze ki a ceruzáit), azóta erre nagyon odafigyel. Magákra a ceruzákra már kevésbé. Több garnitúra színest vettem már és töltöttem fel újra és újra, mégis mindig foghíjasan hozza haza a tolltartót. És mivel erősen javasolták, hogy (pláne a rajztagozat miatt) jó minőségű írószereket vegyünk, újratölteni nem is olcsó. Kíváncsi lennék, hová tűnik el az a rengeteg színes ceruza. Az osztálytermet nem hagyják el tanulási idő alatt, ott tehát nem felejtheti sehol. Hazaviszi más gyerek? De akkor nem tűnik fel a szüleinek, hogy nem az ő ceruzái vannak a tolltartójában? Esetleg maguktól szöknek meg a színesek?
A kérdéskört jelenleg egy fontosabb esemény előzi meg: megkaptuk a félévi bizonyítványt. Negyedéves értékelést kaptunk novemberben, ám a félévi sokkal részletesebb, mint az előző. Ha jól emlékszem, az elsős bizonyítványokban régen csak annyi állt: jól megfelelt/megfelelt/nem felelt meg. Akkoriban sem volt az első félévben osztályzat, de a „megfelelt” minősítésből nem tudtak meg a szülők semmit, így azt sem, hogy például Gizike ugyan szépen kerekíti a betűket, ám a számfogalma bizonytalan. Épp ezért örülök, hogy Málni értesítőjéből kiderül feketén-fehéren, miben gyengébb egy kicsit. És meg sem lepődtem az eredményen.
A bizonyítvány egy A4-es lap, amelyen a különböző részterületekhez, tantárgyakhoz tartozó állítások olvashatók, a tanítónő a megfelelő aláhúzásával jelzi az adott gyerekre vonatkozó jellemzőt. Málninak majdnem minden területen a legjobb jellemző lett aláhúzva, például a szókincse gazdag, hangképzése tiszta, betűfelismerése biztos, számfogalma 10-es számkörben biztos, tájékozottsága életkorának megfelelő, stb. Amiben nem a legjobb, az a ceruzahasználat és a betűalakítás: utóbbi szabálytalan, bizonytalan vonalvezetéssel.
Ha a szülő odafigyel a gyerekére és nyomon követi az iskolai dolgokat, akkor nem lepődik meg a bizonyítványon, mint ahogy én sem: pontosan látom a szétfolyó betűket, az elnagyolt házi feladatokat. Épp ezért egy ideje minden nap leülök Málnival gyakorolni egy külön az erre a célra vett gyakorló (előírt) füzettel. (Csabay Katalin. Lexi íróka I.) Rájöttem a probléma forrására: ugyanúgy van a gyerek az írással, mint az evéssel – sajnálja rá az időt, hisz annyi érdekesebb dolog, teendő van! Hajlamos összecsapni a munkáját, hogy valami mással foglalkozhasson. Nem vagyok tehát kétségbeesve, mert látom, hogy ha odafigyel és rászánja a kellő időt (mondjuk egy szép matricáért cserébe), akkor csodálatos betűket kerekít, szabályosan, biztos vonalvezetéssel. Már csak a ceruzáira figyelhetne kicsit jobban.
