Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ikreket váró olvasónk terhességének 34. hetében görcsölni kezdett, néhány órával később császármetszéssel születtek meg gyerkmekei.
Ikreket váró olvasónk terhességének 34. hetében görcsölni kezdett és bár a szülésznő néhány korty konyakot javasolt a görcsök oldására, ő inkább összecuccolt és szakadó hóesésben elindult párjával Nyíregyházára a kórházba.
Természetes szülést terveztek, de az egyik baba szívverése 200-ra gyorsult, így a császármetszés mellett döntött az ügyeletes orvos. Jól is tette, mert a másik baba az utolsó pillanatban bukfencezett egyet és fenekét mutatta a világnak. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
2009. január 2.: A Párom elment Miskolcra családlátogatni, én maradtam otthon Manóval (nagyfiammal). Ikerterhesség 34. hetében jártam. Reggel még nem volt semmi bajom, aztán valamikor délelőtt kezdtem magam nagyon nem jól érezni. Émelyegtem, fájt a gyomrom (vagyis úgy gondoltam, hogy az fáj). Manó példásan viselkedett, érezte, hogy valami nem stimmel, nem nyúzott, hagyott pihenni. Valahogy kibírtam a napot.
Aztán nem sokkal azelőtt, hogy a párom hazaért volna, annyira vacakul lettem, hogy felhívtam a barátnőmet, jöjjön el. Nem mertem már egyedül maradni. Aztán hazaért Pasi, ment a szokott esti program: Balu fürdetés, vacsi, stb. Közben telefonon konzultáltam a szülésznőmmel, mert keményedett a hasam és görcsölt a gyomrom. Indulni még nem akartunk, a szülésznő is azt javasolta, hogy igyak pár korty konyakot (na persze, itassam le a kölköket) és pihenjek.
Közben lefektettük Manót, velünk akart aludni, de nem is bántam. Fél 10 magasságában kb. 5-10 percenként keményedett a hasam, kiadtam az ukázt: indulunk. Balázs nyafogott, nem akart öltözni, de muszáj volt. Felhívtam anyukámat, kértem, hogy Újfehértónál vegye át Manót. Természetesen ekkor kezdett először csak esni, aztán szakadni a hó... Alig láttunk. Anyu átvette Balut, mi mentünk tovább Nyíregyházára (na igen, az én válogatós formám, hogy két helyi szülészetből egyiken sem voltam hajlandó szülni).
A szülésznő már várt minket. A saját dokim sajnos nem volt bent, valami névnapon volt. Kedves tanítványa volt az ügyeletes, vele abban maradt, hogy ha valaki jön szülni, akkor átveszi. Így a dokim távollétében is jó kezekben voltam. Az ügyeletes kérdezte, miben maradtunk a dokimmal a szülés módját illetően. Közöltem, ha lehet, akkor spontán. Doki elzöldült kicsit, de nem tiltakozott, hanem átterelt az ultrahangba, nézzük a babákat.
UH szerint mindkét baba fejvégű. Én fülig érő szájjal vigyorogtam. Kicsi para (ez még korán van) de nagy öröm: végre! Mert a pocakom brutális méreteket öltött, sehogy se volt már jó.
Felmentünk a szülőszobára (ez kb. 11 órakor volt) és próbálták leállítani a szülést. Éjfél körül a doki megint megnézett: magnézium infúzió mellett további 1 centit tágultam. Itt nincs mit leállítani, a babák jönni akarnak. Vajúdgattam tovább, és azon gondolkodtam, hogy fogok én hulla fáradtan az éjszaka közepén két kitolási szakaszt végigcsinálni. Merthogy még a dokival is csukott szemmel értekeztem, szinte félálomban.
Aztán a kisfiam „megoldotta” a problémát. 190-200 körüli szívverést produkált, így egy ajtóval arrébb tessékeltek (pont a műtő melletti szülőszobában voltunk) Engem nagyon hamar előkészítettek, igazából alig tudtam már követni az eseményeket. Az anesztes dokinak pl. a párom mondta meg, hogy milyen magas vagyok, és én az ő válaszából jöttem rá, hogy mit is kérdeztek tőlem... Bevittek a műtőbe. A spinál jól hatott, semmit nem éreztem a műtétből. A szülésznőm meg az altatóorvos közvetítették, hol tartunk. Feküdtem az asztalon, két ajtóval arrébb a párom fejét is láttam, ahogy le-föl járkált.
Aztán 2009. január 3-án hajnali 1 óra 14-kor megszületett Dani. Bömbölt, láthatóan jól volt, 2300 gramm, 45 cm. Danit elvitték és ekkor a doki bácsi rám nézett: Vanda! Én itt két lábat látok. Ha szabad lett volna a kezem, itt azt hiszem, két kézzel fogom a fejem. Réka még az utolsó pillanatban sikeresen bukfencezett egyet és a fenekét mutatta a világnak. Mindenesetre 1 óra 15-kor ő is felsírt. A kicsi lány 2000 gramm és 44 cm. Egy pillanatra megmutatták őket, aztán elvitték.
A varrást nagyon nehezen bírtam, fáradt voltam, hagyjanak már békén! Ezt közöltem is a jelen lévőkkel, de mindenki nagyon kedvesen tartotta bennem a lelket, hogy már csak pár perc. Rendbe szedtek, átvittek az őrzőbe. Aztán jött a szülésznőm a rossz hírekkel: a babákat át kellett vinni a koraszülött intenzívre, inkubátorba. Dani egyszer leszürkült, ráadásul úgy fest, hogy egy vírusfertőzés miatt indult meg ilyen korán a szülés, amiből nekik is jutott.
Összesen 18 napot töltöttünk kórházban, senkinek nem kívánom, pedig a legtöbb inkubátor-lakó babához képest az enyémek óriásiak voltak és jó állapotúak. Köszönet Fábián Antalnak, aki mindkét terhességemet lelkiismeretesen, emberileg-szakmailag kifogástalanul kísérte végig, Petróczy Ottónak, aki világra segítette az ikreket. És szülésznőmnek, Kissné Zsuzsa néninek szintén örök hálám, felsorolni sem tudnám, hogy a két terhesség és a két szülés alatt mennyit segített.
Külön hatalmas köszönet a nyíregyházi kórház koraszülött osztályának. Szakmai hozzáértésük mellett nagyon kedvesek voltak, ha kellett, bennünk is tartották a lelket. A nővéremnek és a férjének, amiért „orvosról magyarra” fordítottak, folyamatosan érdeklődtek a babák után és mellettünk álltak.
Ezúton üzenem a páromnak: a terhességet és a szülést is igazán hősiesen asszisztálta végig és azóta is a világ legklasszabb apukája (szerencsére nem vagyok elfogult). Azt pedig sosem fogom tudni meghálálni, hogy Balázst sajátjaként szereti és 18 napos távollétem alatt engem is pótolt. Balázsnak köszönöm, hogy első pillanattól nagy szeretettel segít a kicsik körül és csak ritkán féltékeny.
Dr. Lucifer
