Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Facsarni lehet a nyálat a drága olasz ágyterítőből? Ez csak egyet jelenthet: megjöttek a krampuszok.
Nincs saját gyerekünk és eddig kereken nullaszor fordult elő, hogy tíz éven aluliak látogatást tettek volna az otthonunkban. A múlt hétvégén viszont hivatalos volt hozzánk egy rég nem látott unokatestvérem és a felesége. Őket olyannyira régen láttam utoljára, hogy azóta született két gyerekük. Marci hároméves múlt, Tamara még másfél sincs. Mielőtt megérkeztek volna, gondoltam, akkor most gyerekbiztossá teszem a lakást. Volt egy szobanövény a nappaliban a földön cserépben, azt feltettem egy asztalra és nagy naivan azt hittem, ezzel el is van intézve.
Megérkeztek, mindenki örült. A szülők azonnal szóltak, hogy a plafontól padlóig érő könyvespolcról sürgősen tüntessem el a CD-ket és Ciprusról hozott antik réztálat. Hát persze, gondoltam magamban, nem is értettem, hogy ez magamtól hogy nem jutott eszembe. Miközben ezeket is biztonságba helyeztem, a két krampusz (nagybátyám mindig minden gyereket krampusznak nevez) komplett lepakolta a könyvespolc alsó két polcát.
A szülők erre egy-egy "nem szabad"-dal reagáltak, amire a két krampusz persze fütyült, és az egyetlen megoldás az volt, hogy a kb. hatvan kötetet szintén kimenekítettük a két gyűrő-dobáló-markolászó-tépdeső gyerek kezéből. Néhány perc pakolás után a könyvek is biztonságban voltak, különösebb maradandó károkozás nélkül.
A krampuszok levenni ekkor már nem tudtak semmit, de ekkor következett az, hogy a gyerekek felhemperegtek az ágyra, persze cipőstül. Nagyjából egy perc múlva facsarni lehetett volna a nyálat az Olaszországban beszerzett márkás ágyterítőből. A nyálat. Az ember elég sok mindenre nem számít, ha nincs gyereke.
A délután remekült telt ennek ellenére, rajzoltunk, néztük az erkélyről az elhaladó autókat, babáztunk a lakásban fellelhető egyetlen mesefigurával (egy Hurvinek, prágai emlék) és rettegtünk, hogy legközelebb minek esnek neki a krampuszok.
Nemsokára tisztába kellett tenni Tamarát. Miután erre a fürdőszobában sor került, a kislány anyukája úgy látta jónak, ha a nappalinkban szentélyként tisztelt makulátlan szófán helyezi el a lezárt, de pisivel-kakival teli pelenkát. Természetesen kárt ezzel sem okoztak, mindenesetre utólag úgy éreztük, a vendégek legalább megkérdezhették volna, nem bánjuk-e, ha konkrétan szart helyeznek el a díványunkon.
Miközben mindenki Tamara tisztába tételét csodálta, Marci kihasználta, hogy éppen nem fut utána a négyfős felnőttcsapat fele, és sikeresen kitapintotta kemény negyven négyzetméteres lakásunk leggyengébb pontját és egyben állandó bortánykövét. Ez a folyton elromló redőny.
Egy pillanatig nem néztünk oda, és Marci máris felfelé kapaszkodott a redőnyhúzón. Természetesen ettől megint tönkrement a redőny, és nem lehetett többet leengedni. Szerencsére ezt a vendégség folyamán csak én vettem észre, és mivel a gyerekek ámokfutása miatt eddigre már kezdett kissé feszültté válni a hangulat, úgy csináltam, mintha mi se történt volna. Persze miután elmentek, elég hamar kiderült, hogy a redőny se úszta meg, és jókora idegeskedés közepette én javíthattam meg a túlcsavarodott szerkentyűt. Szerencsére - nem úgy, mint legutóbb - ezúttal sikerült szerelő nélkül is.
Hiába nem láttuk már őket sok-sok éve, beszélgetni sem nagyon tudtunk az unokatestvéremékkel. Ennek oka természetesen az volt, hogy két mondatot nem lehetett úgy végigmondani, hogy ne kelljen közben valamelyikünknek az egyik gyerek után szaladni, valamiért rászólni, valamit kivenni a kezéből, valamit adni neki vagy valamit lemosni róla. Hiába élveztük mindannyian az együttlétet, a gyerekek miatt a végén már szüleik voltak a legfeszültebbek, és ők mondták, hogy ebből elég, lelépnek. Legközelebb valószínűleg nagyjából öt év múlva fogunk találkozni.
Egyet a fentiek ellenére le kell szögeznem: őrülten jó volt újra találkozni velük. Mindent egybevéve nagyon szép emlék maradt az a nap, és ha nem élnénk külön kontinensen, a jövő hétvégén gondolkodás nélkül megint meghívnám őket (igaz, még szívesebben mennék vendégségbe én hozzájuk).
De egyet azért szeretnék meg szeretnék kérdezni a poronttyal rendelkező olvasóktól: ez a tatárjárás, a krampuszok dúlása tényleg elkerülhetetlen? Az normális, hogy ekkora gyerekeknek nem lehet megmondani, hogy most nem otthon vannak, ezért nem szabad két marokkal a függönybe kapaszkodni? Akinek öt-hat év alatti gyerekei vannak, az egyszerűen nem jár vendégségbe?
