Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az egyik londoni kerület rendőrségén úgy határoztak, hogy a tanév végén pánikriasztóval látják el azokat a végzős általános iskolásokat, akik ezt igénylik.
Régebben sokszor meglepődtem, de lassan már kezdek hozzászokni ahhoz, hogy már egészen kisgyerekek is hátukon táskával, kosarukban csokival és üdítővel, kezükben pedig 5, sőt 10 ezer forintos bankjeggyel ácsorognak előttem a sorban a szupermarket pénztáránál. Hogy nem csak én veszem észre, hogy a gyerekek jelentős része egy kisebb vagyont cipel magával iskolába menet és iskolából jövet tetemes mennyiségű készpénz, méregdrága mobiltelefon, zenelejátszó, fényképezőgép és egyéb kütyük formájában, jól jelzik a sajtóban időről-időre nyilvánosságra kerülő esetek, amikor éppen e technikai csodákért támadnak meg már egészen kicsi gyerekeket is magányos vagy csoportos támadók, akik sokszor maguk sem sokkal idősebbek áldozataiknál.
Tudom persze, hogy pusztán az, hogy az egyiknek jóval több jut, mint a másiknak, senkit nem jogosít fel az erőszakra, de azt értelmetlen lenne tagadni, hogy a drága mobiltelefonnal vagy mp3-lejátszóval villogó gyerekek mintegy kihívják maguk ellen a sorsot. No meg az a társadalmi környezet sem kedvez az ilyen gyerekek biztonságának, mely a csillogó-villogó ketyeréket státuszszimbólummá emelve arra sarkallja az anyagi (és nevelési) szempontból kevésbé szerencsés családba született fiatalok némelyikét, hogy magának is szerezzen egy ilyet, bármi áron.
Mi magunk nagyon egyszerűen próbáljuk megoldani a kérdést. Ahogy már korábban is többször leírtam, számunkra nem kérdés, hogy a gyerekeknek mobiltelefonra szükségük van és kész, úgyhogy mobiltelefon van ugyan, de egyszerű és olcsó (és fontos szempont volt a kiválasztásánál, hogy ez első pillantásra ki is derüljön róla). A zenelejátszónak egyelőre ellenállunk, de nem tudom, hogy még meddig sikerül. Mindezt megfejelhetjük azzal a rövid, ámde hasznos tanáccsal, hogy „add oda és fuss", de hogy ezen felül mit tehetnénk még értük, arról sajnos fogalmam sincs. A közbiztonság javításához icipicik vagyunk, nem mellesleg pedig azt gondolom, hogy javítsák a javítanivalót azok, akiknek ez a dolga és akiket ezért fizetünk.
A múltkor olvastam a Daily Mail című lapban, hogy a britek ezt a problémát is - mint sok minden mást - igen sajátos módon kívánják megoldani. Az egyik londoni kerület rendőrségén úgy határoztak, hogy a tanév végén pánikriasztóval látják el azokat a végzős általános iskolásokat, akik ezt igénylik, így ők már abban a tudatban kezdik ősszel a középiskolát, hogy egy támadás esetén a riasztó 130 decibeles hangjával hívhatják fel magukra a járókelők figyelmét. Az ötlet a rendőrség egyik alkalmazottja fejéből pattant ki, akinek 13 éves kislányát már két alkalommal megtámadták a nyílt utcán, és a rendőrnő meggyőződése szerint ez nem történhetett volna meg akkor, ha a kislány zsebében már akkor ott van a riasztó.
Hát persze, hogy most is heves vita robbant ki arról, hogy a londoni rendőrök a megfelelő végén fogtak-e hozzá a kétségtelenül létező probléma megoldásának. Az ellenzők szerint az 1500 darab riasztóra elköltött több ezer fontot ésszerűbben is fel lehetett volna használni a gyerekek biztonságának javítására. Sokan attól félnek, hogy a riasztó feleslegesen állandósítja a félelem és a fenyegetettség érzését a gyerekekben, és korántsem biztos, hogy a riasztó éles hangja segítségre ösztönzi a közelükben lévőket. Aggodalmat kelt az is, hogy a gyerekek - pusztán szórakozásból - lépten-nyomon működésbe hozzák majd a riasztókat mindenhol, akár az iskolai órák alatt is, így már senki figyelmét nem tudják felkelteni akkor sem, ha valóban éles helyzetben, segítségkérés céljára használják.
Az ötlet gazdái és pártolói ezzel szemben azzal érvelnek, hogy nem erőltetik rá senkire, de akik kérik, azoknak bizonyára hasznára lesz majd a riasztó. Emlékeztetnek arra, hogy egy korábbi felmérés szerint sok fiatal hord magánál kést egy esetleges támadás esetére, és a közelmúltban több esemény is bizonyította, hogy az állandóan a zsebben lapuló kés bizony sokszor nem pusztán önvédelemből keveredik elő, ezért mindenki számára biztonságosabb, ha a fiatalok nem egy ön- és közveszélyes fegyverrel, hanem egy ártalmatlan riasztóval csökkentik félelemérzetüket. A riasztókat mindenesetre már beszerezték, úgyhogy most már az idő dolga lesz eldönteni, hogy az elképzelés beváltja-e a hozzá fűzött reményeket.
