A kisbaba korszak még hagyján, az édes babuci látványa a legszőrösszívűbb egyedet is általában inkább gügyögésre inspirálja.
Az eredeti cím kissé erősebb volt, az a változat némi plágiumot is takar. Azt hiszem, egy viszonylag népszerű rádiós műsorvezetőt hívtak meg valami interjúra, ahol a moderátor bemutatta a közönségnek (nyilvános felvétel volt) azzal, hogy vigyázzanak, az illető néha csúnyán beszél. A bemutatott meg elvigyorodott, és rögtön kijelentette, ááá, lóf....t beszélek én csúnyán.
Na hát sokunk van így ezzel a gyerek előtt is. Aztán a drága sarj elkezd beszélni, és a rendes szülő ilyenkor fokozottan ügyel a saját kiejtésére, mondatszerkesztésére, szóhasználatára, hadd tanuljon csupa szépet-jót az a gyermek, meg aztán annyit még a legamatőrebb szülő is tud, hogy Pityuka a nem megfelelő szókészletet elsőnek nyilvánosan a legalkalmatlanabb egyeden fogja kipróbálni – a közértes Gizi nénitől a magyartanári képesítésű anyósig és a pap nagybácsiig terjedhet az „alkalmas" alanyok sora. Szóval nem, nem és nem fogunk csúnyákat mondani a gyerek előtt.
Aztán előbb-utóbb khm, becsúszik a gikszer. Sorok írója első alkalommal természetesen a közúti közlekedés során bukott el. Az ifjú szőke cica egy óriási terepjáróval kanyarodott balra, csakúgy mint mi – csak ő elfelejtette, hogy kanyarodás közben nem illik sávot is váltani, főleg ha abban a sávban már van autó. Történetesen mi, a jobb oldalon hátul üldögélő kétévessel, akit centikre került el a bivalyerős vas. „Takarodj.....ba, te ....., az Ecserin vagy ....ért kaptad a jogosítványodat!!" (gondolom mindenki ki tudja egészíteni a hiányos mondatot...) – ordítottam ki a kocsiablakon a bambán néző szőke hölgy irányába, szegény gyermekem meg a fejét kapkodta a babaülésben.
Aztán a többi, persze. Az apja valami parlamenti közvetítés alatt nyilvánított keresetlen véleményt a mai magyar politikai elit teljesítményéről, elfeledkezve a szobába szivárgó kisded jelenlétéről. A nagymama – aki ezen kifejezéseket lényegesen ritkábban használta, mint mi – szintén bűnbe esett: ha jól emlékszem valami levert virágcserép, esetleg lábosból azonmód kiborult leves volt az ok. A gyermek ismét csak állt és figyelt.
Egy idő múlva persze jött a feketeleves. Gyermek hasravágódott a parkban, csúnyán beverte a térdét, a nagymama pedig döbbenten vette tudomásul, hogy a gyerek hibátlanul idézte meg Huba vezér szellemét. Az oviban hálistennek egyetlen gyerek sem beszél kifejezetten csúnyán, de azért a pisi-kaki felemlegetése oda nem illő szituációban arra rávilágított, hogy mint minden kis-és középső csoportban, a miénkben is „vicces" az ilyesmi.
Az egyik unokaöcsém forró forrasztópákába lépett néhány évesen az udvaron. Azóta is kutatják, hogy a kisded szájából előtörő, népi fordulatokkal tűzdelt kacskaringós szitokáradatot honnét is tanulhatta. Az mindenesetre kiderült, hogy a gyerekek roppant tanulékonyak – és kizárólag „hatásos" esetekben használják a megfelelő kifejezéseket, amit éppen mi, felnőttek tanítunk meg akaratlanul nekik – és amiről az első pillanattól fogva nagyon jól tudják, hogy valamiért problémásak.
És te? Mondtál már csúnyát a gyerek előtt? Mondott a gyerek előtted csúnyát? És mások előtt?
Vakmacska
