Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
„Te gyökér, húzzál vissza a sor végére .." vagy: „Nyuszika, szerinted mi az anyámért vagyunk itt, ne toljad előre a hasadat, ez itt nem a közért, hanem a szülészet-nőgyógyászat, szóval senkit nem fog meghatni, hogy terhes vagy, mert mindenki az, ki is van írva, kismamák vérvételre itt jelentkezni.
„Te gyökér, húzzál vissza a sor végére .." vagy: „Nyuszika, szerinted mi az anyámért vagyunk itt, ne toljad előre a hasadat, ez itt nem a közért, hanem a szülészet-nőgyógyászat, szóval senkit nem fog meghatni, hogy terhes vagy, mert mindenki az, ki is van írva, kismamák vérvételre itt jelentkezni. Az, hogy nem áll ott senki, azért van, mert még nincs ott a nővérke, héttől, vili? „.. ez nem jó, ennek a nőnek egyáltalán nincs nyuszika feje, a gyökér jobban passzol. Vagy: " Ne haragudjon.. „ á, ezt nem is folytatom. Ha odáig eljutok, hogy megszólalok, akkor minden leszek, csak kedves nem. De miért én? .. Szóljon más, mondjuk az első csaj, látom, ő is kiakadt.
Mindjárt hét óra, István kórház, AFP vizsgálathoz szükséges vérvételre várok. A fenti gondolatok kavarognak bennem, de visszafogom magam. Nem az a két perc zavar, amivel meghosszabbodik a várakozásom - pedig minden másodperc közelebb visz a rosszulléthez - a pofátlanság lázítja vérem. Na, eljött az idő, hatodik voltam, hetedik lettem, majd a kilences sorszámmal tizenvalahányadiknak be is jutottam. Nincs kedvem szólni, nem nézek sehova, a levegővételre koncentrálok, és mantrázom, nem, nem, most nem leszek rosszul, mindjárt készen vagyunk.
Tényleg, pikk és pakk, elég vidáman tántorgok ki a teremből, vége, vége, lálálá. Telefon a kedvesnek, kapuhoz jön, egy perc. Megúsztam! Indulok. Talán 150-200 méter, amit meg kell tennem. Az első ötvenen érzem, hogy nincs rendben valami, jaj nee, akkor nem úsztam meg. Inkább csak sejtem, mint látom, hol a járda, itt az utca, nekidőlök a falnak. Nem rogyhatok össze, tartom magam, körmeim a téglát szántják, hallom a dudát, de nem látok semmit. Valami koppan, ez már a beton.
Pont elkapott, mázli, így nem idegenek élesztgettek. A kocsiban elfekszem, mint egy zsák, nyirkos a homlokom, még nem látok, de már hallok. A következő a cukorterhelés lesz. Azt hittem, a másodikat várva már javul a tűrőképességem, de minden alkalommal rosszabb. Haditervet kell kovácsolnom. Mit tegyek? Csak azt ne írjátok, hogy minek az ilyennek gyerek. Csak.
macskaszemű
