A múltkori cím, miszerint Andris nem akar óvodába menni , alapjaiban dőlt meg, ugyanis igenis szeret. Sőt, az első hetet úgy megugrotta, mint egy angyal, aki arra született, hogy vidámságot vigyen a méhecskecsoportba. Mielőtt nekifeszültünk a témának, sokat vívódtam, hogy hogyan is legyen ezzel a beszoktatással, lévén, ez kimaradt Pannánál. Felkészültem mindenre, véres, könnyes csatákra, összetört anyai és gyermeki szívekre. Sokat tanácskoztam mindenféle mentalitású anyukával, meg az óvó nénivel is, s mindenki mást mondott. Volt, aki az első nap gyakorlatilag beköltözött az oviba. Aztán volt, aki a másodikon és a harmadikon is, a hét utolsó napján már nem követtem ennyire az eseményeket, de mintha a gondozók jobban magukra maradtak volna.
A legszimpatikusabb megoldás nekem végülis az volt, hogy összepusziltuk öcsivel egymást, megnéztem, hogy leül a kutyájával reggelizni, elköszönés, aztán nyúlcipő. Ha ugyanis azt látja, hogy működik az is, hogy anya elücsörög kint, bejön a csoportba és eljátszogat, a világ legtermészetesebb dolga lesz, hogy anya bejöhet. Sőt, egyenesen elvárható, ha egyszer működött ez a dolog, hogy még kiszaladok anyához, vagy behívom egy picit, akkor mi a manónak nem működik később. Nos, ebbe a játékba nem akartam beszállni, szerencsére méteres mosollyal masírozott be Andris a csoportba, utat vágva a zokogó háromévesek és családjuk között.
A második napon már ott szeretett volna aludni, mert izgatta a fantáziáját, hogy összecsukható ágyon lehet fetrengeni, hát legyen, gondoltam, de fel voltam készülve mindenre. Itthon ugyanis születésétől fogva cirkuszos az elalvás. Sokáig kell mellette dekkolni a mese után, s csak trükkökkel tudunk lelépni, az első ébredéskor (ami éjféltől bármikor lehet) pedig megkezdődik az ágyra járás, s a szülők közé vetődés. Figyeltem a telefonomat, hogy mikor szólítanak egy magából kikelt kisfiú megmentéséhez, de semmi. Amúgy tényleg paraanyákká válunk egyre jobban, feldúlt minden telefoncsörgés, ami az ovi, vagy iskola időben érkezik (ismerőseimnek, barátaimnak és rokonaimnak üzenem, négy után hívjanak csak, különben raplis hangulatban veszem fel a telefont, munkáltatóra persze ez nem vonatkozik.)
A héten találkoztam, a ’hogyan csináljunk hülyét a szüleinkből’ esettel is. Gyermekünk itthon császári tartásban eteti magát az esetek nagy százalékában, a családi rabszolgacsapat pedig teljes létszámmal támogatja ebben a despota dologban. Az első nap még nem az evés volt a legfontosabb kérdésem, de a harmadikon már csak megkérdeztem az óvó nénit, mégis, Andris hogyan eszik? Döbbenet az arcon, hát jól, anyuka, sokat!
Andris tehát cirka három nap leforgása alatt nagyfiú lett, aki képes minden olyat elvégezni magán és a környezetében, ami egyébiránt el is várható. Mert máshol persze viselkedni kell, nem mindegy ugyanis, hogy mit gondolnak az emberről, s ezt, egy hároméves, öntudatos férficsíra is pontosan tudja. S míg anyával meg merünk csinálni mindent, addig az oviban nem árt, ha mi vagyunk az okos nagyfiúk, akik megvigasztalnak minden picsogó gyereket, aki vidáman sztorizik Manyi néninek, s aki elbűvöli az egész felső emeletet. És otthon? Nos, kérem, otthon délután négy után nyugodtan lebonthatjuk a házat, beleértve anyánk és apánk idegrendszerét is, hiszen valahol csak ki kell jönnie a gőznek.
Ha valaki pedig szétütötte a monitort, mert polgárpukkasztó, hogy Bandika köpött minden előzetes várakozásokra és azért is jól érezte magát, az gondoljon arra, hogy a második héten általában ezek a mintakölykök is megrogynak picit. Higgyetek nekem, én ott voltam, de erről majd a jövő héten. Addig is eddzük az idegeinket, s lebegjen mindenki szeme előtt, hogy a könnyek fölszáradnak és a gimiben már ciki, ha anya kint ül ebédig a folyosón.
