Két nap kálváriája

Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!

A múlt héten elvittem a szemészhez a kisfiam, és valami olyasmit látott a magánorvosunk, amiről azt gondolta, további kivizsgálást igényel, ezért elküldött minket egy fővárosi gyermekkórházba.

A múlt héten elvittem a szemészhez a kisfiam, és valami olyasmit látott a magánorvosunk, amiről azt gondolta, további kivizsgálást igényel, ezért elküldött minket egy fővárosi gyermekkórházba. Ha úgy vesszük, még protekciónk is volt, hiszen az orvosunk felhívta a gyermekkórház egyik szakemberét, és tájékoztatta a problémánkról, valamint arról, hogy a következő héten megyünk. Név szerint kereshettük a doktornőt, hogy megnézze a fiunkat.

Hétfőn reggel 8-10 között kellett jelentkeznünk a kórházban a szemészeti szakrendelésre. Szegény kis manót reggel 7-kor keltettük, ami igen csak megviselő lehetett számára, ugyanis mostanában 9-10 körül szokott magától kelni. Volt némi bosszankodás a hétfő reggeli dugóban, melyet súlyosbított egy karambol is, de nagy nehezen egy óra alatt megtettük a fél órás utat, és háromnegyed kilenckor sikerült a sorunkat kivárva beregisztrálni magunkat a rendszerbe.

A szemészeten szóltunk, hogy itt vagyunk, be is vették a TAJ kártyánkat, és várhattunk a sorunkra. Igazából nem lehetett tudni, hogy a sok gyerek közül, akik a folyosón voltak, ki hova vár, de én úgy éreztem, ahhoz képest elég korán be lettünk hívva. Kellett pupillatágítót csöppenteni a fiunk szemébe kétszer is, így ezek további várakozást jelentettek. Sajnos egy másfél évessel nem a legegyszerűbb feladat ez, gondolom, sokan tudják, akik hasonló cipőben jártak valaha is. A gyerek el akar szaladni, én várnék a rendelő előtt, hogy ha szólítanak, ott legyünk, nem beszélve róla, hogy fogas nincsen sehol, a kabátjainkat és a hátizsákot, amiben egy napi gyerekcucc figyel, magunknál kell tartani. A könyv nem érdekli, talán, mert hat a pupillatágító, és nem jól lát, zenélő vacakokat el sem mertem hozni magammal, nehogy másokat zavarjunk. De azért kivártuk a sorunkat szépen.

A vizsgálat maga elég gyorsan lement, bár a kisfiamnak nagyon megterhelő volt, ugyanis természetesen nem néz a doktor néni szemébe csak azért, mert ő azt szeretné, így végül háromemberes módszerrel tudták csak megvizsgálni. Én a lábát fogtam, egy asszisztens rátehénkedett a testére, és lefogta a kezeit, míg a doktor nő a szemét feszegette és világított bele, hogy meglássa azt, amit meg kell.

Sajnos (sajnos?) meg is látta, és kiderült, hogy tovább kell mennünk a főorvoshoz, ugyanis ő az adott probléma szakértője. Menjünk át, majd ők áttelefonálnak, hogy érkezünk. Öltözködés, séta a másik épületbe. Eddig még minden egészen jól ment. A főorvoshoz sokan várnak, egy kis szűk lukban, három székkel. 6 hónapos terhesen eléggé nehezemre esik tartani az egyre nyűgösebb gyerekem (végül is már másfél órája nem csinálhat szegénykém semmit, csak vár és vár), végül feláll egy anyuka, és leülhetek egy székre. Persze, ez sem főnyeremény. Nem, nem vagyok hálátlan, sőt! Nagyon jól esett. Csak sajnos az én másfélévesem úgy gondolja, hogy anyuci ölében nem annyira jó, ha ülnek. Kúszik kifelé, nyafog, nyűgösködik. Pár percre le tudom kötni holmi mondókával és halk énekkel, de sajnos nem hat túl sokáig. Végre behívnak. Nem tudom, hogy az áttelefonálás miatt-e, vagy a kisfiam kora volt az oka, de a várakozók közül minket hívtak be elsőnek.

A főorvosnő megerősítette a sajnálatos diagnózist, és megállapította, hogy majd műteni kell a fiam szemét. Nagyon megijedtem persze, de ekkor jött a fekete leves. Ehhez a problémához számos igen ijesztő szindróma társulhat, amit ki kell vizsgálni. Egy újabb szakrendelés, ezúttal a belgyógyászat a célpont.

Megint kapunk egy nevet, és megint mondják, hogy átszólnak. Menjünk le, és beszéljük meg a doktornővel, mikor tud minket fogadni. Mert persze nem biztos, hogy még aznap meg is vizsgál. Mondjuk csodálkoztam volna is, így is túlságosan flottul ment minden. De csak eddig. Innentől kezdve kezdett minden egyre nehezebb lenni.

Amellett, hogy halálra izgultam magam kisfiam lehetséges borzalmasabbnál borzalmasabb betegségein, még további 40 percet kellett várni arra, hogy megtudjam, csak másnap tudja megvizsgálni a doktornő. Azért 2 percet szánt rám, megnézte a szemész által írottakat, és megállapodtunk, hogy másnap 9-re jöjjek, a gyerek ne reggelizzen, mert valószínű vérvizsgálatra is szükség lesz.

Kedd reggel. Gyermek keltése 7-kor. Éhgyomorral indulás. Kicsit korábban értünk oda, nem volt dugó. Belátom, ez az én hülyeségem volt. Csak annyira nem szerettem volna elkésni, hogy reméltem, ha hamarabb ott vagyunk, hamarabb végzünk. Nagyon nagy tévedés volt. Már mikor odaértünk kisfiam mutogatta a táskát, és édesen mondogatta, hogy „ham, ham”. Majd megszakadt a szívem, hogy nem adhatok neki reggelit. Ez volt 8 óra 15-kor. 9-kor a doktornő még sehol. Közben levittük a kis manót a játszótérre is, bár kicsit hűvös volt az idő, de a széken ücsörgést nagyon nem bírta már. 9-kor viszont mindenképp feljöttünk, semmiképp nem akartunk lemaradni a vizsgálatról. 9:15 semmi. 9:30, a doktornő megjelenik, fülére tapasztva egy telefonnal, járkál ide-oda az osztályon, majd eltűnik a lifttel. Óriási csalódás. Nekem már nagyon ki kellene mennem kétbetűsre, mégis csak 6 hónapos terhesen kicsit kevésbé tudom szabályozni, de nem merek, látom, hogy többen várunk az orvosra, gyülekezünk, mint a hiénák, hogy ki tud hamarabb lecsapni. Amúgy én nagyon nem vagyok ez az erőszakos fajta, de majdnem két óra nyűglődés után egy halál éhes másfélévessel már ott tartok, hogy igen is szólni fogok, hogy én szeretnék lenni az első.

Szóltam is! Vállon is veregettem volna magam, ha bármi hatása lett volna. De sajnos nem. A doktornő, miután előkerült, kedves mosollyal behívta a nyugodt 8 évest, aki szépen rajzolgatott egy padon. Itt elfogott a sírógörcs. Persze, a terhességi hormonokra fogom. Az aggódásra, hogy vajon mi lesz a fiammal. És a fáradtságra, amiért már két órája nyúzzuk egymást a gyerekemmel. Borzalmas érzés volt, pedig tudtam, a 8 éves is már várt vagy egy órát, és nyilván nem én döntöm el, kinek kell hamarabb bemennie. De a fiam éhezik!!! Értsétek már meg!

Nagy nehezen sorra kerülünk. A fiam végigüvölti az egész vizsgálatot. Én próbálom túlüvöltve elmondani a másfél éves kórtörténetünket, ami érintheti a problémát. A doktornő közben a gyerekem vizsgálja, két kérdést feltesz, de semmit nem magyaráz. Aztán elmondja, az egyik borzalmat valószínű (valószínű??) kizárhatjuk, a másikhoz vérvétel kell. Na persze, ezt már tudtuk tegnap is. Doktornő közben elviharzik, két nővérke nagyon kedvesen elintézi a vérvételt. Aztán csak ott álldogálok, hogy akkor most merre tovább? Mire szerencsére megérkezik ismét a doktornő, berobog, mondja, mehetek, ja, de előbb még csináltassak egy mellkasröntgent.

Mondom, rendben, mégis hol. Ja, másik épület. Kérdem, ok, de honnan tudják, hogy megyek, nem kellene valami beutaló, mint eddig mindig? Csak menjek, majd tudják. És az általa megírandó jelentésért viszont ugorjunk már vissza, mert most nem tudja megírni, de majd, mire visszajövünk. Ja, és most már adhatok enni a gyerekemnek (háromnegyed 11 van). Be is nyomott a fiam 2 banánt, miközben átcihelődtünk a röntgenhez. Ott az ablaknál bejelentkezünk, mondjuk, belgyógyászatról küldtek, XY gyerek, mellkas röntgen. Nem jött még meg a papír. Gondolom magamban, milyen papír? Nincs az a futár, aki nálunk hamarabb ideért volna. De mellesleg minden elektronikus, talán nem valami adatot vár inkább a gépen? De, persze, hogy azt vár, de az sincs még ott. Így hát várunk. De meddig?

Nekem nagyon gyanús lett, hogy hamarabb átértem egyik épületből a másikba gyalog, gyereket öltöztetve, etetve, mint egy darab adat a számítógépes hálózaton. 10 perc múlva ismét megkérdezzük a hölgyet, hogy esetleg már bent vagyunk-e a listában. Még mindig nem. Itt valami nem stimmel. Megkérdezzük, nem hívná-e fel a belgyógyászatot, hogy elküldték-e egyáltalán a kívánt információt. Hát izé, neki sok a dolga. Ki küldött? Z. doktornő. Rendben, MAJD, ha épp lesz ideje, felhívja….. MAAAAJD???? Most mi van? Nem három másodperc egy ilyet megkérdezni? A néni nem csinál mást, mint papírokat nyomtat a gépből, és aláíratja a páciensekkel, majd kiadja a leletet. Ezek nem hipersebességű tevékenységek. Egy nyomtatás alatt simán el lehet intézni egy telefont. Mégis csak emberek volnánk, vagy mi. Hiszen itt várunk, lehet, hogy tök feleslegesen, mert elfelejtettek minket. Majd.

Na, ezt már nem bírtuk idegekkel. De mi aztán béketűrő népség vagyunk, így aztán fiam nagyapja (aki szerencsére végig elkísért minket, és segített a pesztonkálásban) visszament a másik épületbe megkérdezni, hogy mi van. Ja, röntgen, azt épp elfelejtették. Egy gombnyomás, és már ott voltunk a listában. Itt felmondta az agyam a szolgálatot. Ennyire nem törődöm, segíteni nem akaró és borzalmas rendszerrel még nem találkoztam. Tudom, naiv vagyok, és burokban nőttem fel. Egyszer nekem is meg kellett ezt tapasztalnom. Csak kár, hogy pont a másfél éves kisfiam bőrén keresztül. Mert én még csak el-el várogatok itt-ott egy-egy órát a munkaidőmből mások hülyesége miatt, na de szegény gyerek!

A röntgent el is intéztük fél óra alatt, persze a leletre ebből 20 percet várni kellett. Aztán vissza a belgyógyászatra, megkapjuk a jelentést, és már mehetünk is haza. Mindössze 4 órába tellett a két osztály megjárása. Ha úgy veszem, nem is olyan rossz. De ha úgy, hát nagyon.

Nem mellesleg nagyon úgy éreztem, hogy nem foglalkozott velünk kellő körültekintéssel a doktornő. Ki-be rohangált a vizsgálat alatt, elfelejtett néhány dolgot. Már előző nap tudta, hogy vért kell venni, és mégsem vette a fáradtságot, hogy egy plusz percet rászánva a problémánkra már reggel levetettette volna a nővérekkel a vért, így nem kellett volna több órát éheztetni a fiam. De mondjuk azt sem bántam volna, ha nem felejtik el átküldeni az információt a röntgenre, hogy megyünk, vagy mondjuk, hogy hajlandó felemelni a telefont a hölgy a pultnál utána érdeklődni a problémámnak. És, ami a legjobban zavar. Alig tudtam meg valamit az orvostól. Semmit nem magyarázott el, mit miért kérdezett, miből mire lehet következtetni, mennyire kell izgulni, mik a további lépések. Az eredmény miatt majd telefonáljak a hét végén. Ennyi. Talán én vagyok elkényeztetve néhány jobb orvosommal? A nőgyógyászom és a szemészem alaposan elmagyaráz mindent, néha még illusztrációt is firkantanak, hogy jobban értsem. Most meg épp annyit tudtam meg, hogy talán nincs az egyik szindróma, a másik meg majd kiderül. És félek. Nagyon.

Talán majd egyszer, ha emberekként kezelnek minket, betegeket, ha több ideje lesz az orvosnak foglalkozni egy páciensével, ha emberségesebb lesz a rendszer, talán kevésbé fogok sírni egy ilyen nap végén. És még várhatok, hogy mi az eredmény. Nem beszélve a szemműtétről, amit mindenképp meg kell csináltatnunk. Remélem, találok hozzá egy kellően lelkiismeretes orvost.