Ülök a homokozó szélén és kínvigyorral bámulok egy kis kölyköt. Olyan, mint egy terminátor, vagy egy kis Mussolini. Három perc alatt elrendezi az irányvonalakat a gyerekek között, az ellenkezni próbáló egyedeknek pedig megmutatja, hogy hol lakik a Jó Isten, tettlegességgel. A hangját hallja az egész régió, csodával határos módon, édesanyja immunis rá, távolból szemléli az eseményeket, háttal. Az is lehet, hogy hagyja kibontakozni pici fiát, ki tudja. Andristól hatodszorra veszi el a lapátot, én hatodszorra kérem, hogy ne tegye. És akkor rájövök, hogy azon a hat négyzetméteren nincs egyéb, mint a társadalom mini mása. Három évesekkel. Nagy a fejemben a harc, hogy akkor most szóljak-e, vagy nem. Mert a terrort, még külső szemlélőként sem tűröm, nem értek egyet azzal, hogy a gyereknek mindent magának kell elrendeznie. Ekkor előveszem azt a hanghordozásomat, amiről aki ismer, azonnal tudja, hogy most akkor abba kell hagyni mindent és ideje menekülni. A gyerek néz rám nagy szemekkel, nemigen tudja, hogy meg kell-e ijednie, inkább elsomfordál, s búcsúzóul sunyin még odasuhint egy copfos szöszke lánynak.
Nomármost, egy kicsit nyomasztott a bűntudat, mert hát mégiscsak egy kissrác, aki nyilván azt csinál, amit az anyjától lát, vagy az apjától. Aztán meg úgy éreztem magam, mint egy hős megmentő nő, aki helyreállította az egyensúlyt a homokozóban.
Alaptézisem, hogy egy gyerek attól, hogy gyerek, még nem jó fej. Sőt, sok kifejezetten szarfej gyereket látok. Pontosan úgy, mint a nagyok között. Szinte látom a sok sortos és kisszoknyás kölyök között, hogy milyenek lesznek nagyban. Na, ez fukszos, nagyszájú lesz, ez pedig sunyi, alattomos kis köcsög, aki bárkit beárul fél pillanat alatt. Mit csinálok? Elvetem a játszótér homokjában az előítélet magvait?
Hogyan tudnak ezek a gyerekek, akik az otthoni légkörben, adott genetikai tárral indulnak neki az életnek, kitörni az eleve determinált útról? Kinek a felelőssége az, hogy a rosszfej gyerekben ne a rossz tulajdonságú, semmirekellő gyereket lássam, hanem az esélyegyenlőséggel bíró gyereket, akiből bármi lehet? Tegyük át a szülői felelősséget a pedagógusokra? Sőt, tovább megyek, egyenesen rám? Most akkor én viszem el a balhét?
Ha azonban a túloldalról nézem a dolgokat, akkor felmerül bennem a kérdés, hogy miért kell már kisgyerekként beleintegrálódnia a gyerekeknek ebbe a szociális masszába? Persze tudom, hogy azért is, hogy később jobban tűrjék a viszontagságokat, de hát nem állhatunk mindig ott mögöttük, hogy elhajtsuk a terrorgyerekeket. Nem rángathatok meg minden rossz és ellenszenves gyereket. (Nem rángathatok meg?) De utálhatom? Lehet egy gyereket utálni?
Lényegében a homokozóban sem történt más, mint kirekesztés. Változik ettől a gyerek? Nem, máshol vág oda. Levontam hát a következtetést, egy fecske nem csinál nyarat, a következő generáció is olyan lesz, mint a miénk. Mi csináljuk őket ilyenné. S így jutunk el, a homokba dugott fejünktől a gyilkos kamaszokig.
