Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az már eleve kiszúrás, hogy ahogyan elmúlik a kamaszkor, rögtön kezdhetjük keresgetni a drogéria polcain a legtutibb krémet, ami szerintem olyan, mint halottnak a csók.
Az már eleve kiszúrás, hogy ahogyan elmúlik a kamaszkor, rögtön kezdhetjük keresgetni a drogéria polcain a legtutibb krémet, ami szerintem olyan, mint halottnak a csók. A reklámokban meg amúgy is maximum 18 éves lányok kenegetik a vastagon a lealapozózott arcukra, de mindegy is. Az öregség, öregedés úgy köcsögség, ahogy van. Mire agyilag megérek mindenre, nagyjából képes vagyok eligazodni a világ, az emberek dolgaiban, olyan rozzant leszek, hogy azt a fene sok tapasztalatot a fenekembe dughatom. Persze az élet elmúlásával sok mindent nem kezdhetünk, leginkább csak elfogadhatjuk, de hát önmagában is nehéz megélni a különböző korok különböző fázisait, sőt, biztosan egyre nehezebb. S nem is kell vallásilag belemélyednünk az egész történetbe, elég, ha csak lelkileg vizsgálgatjuk.
Most, az új évezred hajnalán, hogy szépen és költőien fogalmazzak, egyszerűen undorítóan bánunk az öregeinkkel, de pusztán az öregséggel is. És, nem, nem az öregek otthona a legmélyebb találmány, (személy véleményem szerint nagyon működőképes és jó dolog) hanem ahogyan társadalmilag és szociálisan állunk hozzájuk. Megpróbálunk úgy csinálni, mintha nem is lenne, de közben úgy kezeljük, mint egy betegséget, mételyt. Kémiailag igyekszünk eltüntetni, ilyen krémmel, olyan kapszulával. Úgy élünk sokáig, amíg csak lehet, mintha semmi nem történne. Aztán ha valaki körülöttünk megöregszik, valahogy kikerül a mozgáskörünkből. Persze meglátogatjuk, meg gondját viseljük, de mellékvágányra állítjuk. Így felejtjük el őket már élve.
Az, hogy a családok egymástól elszeparáltan élnek, s az emberek fő életműve az önálló otthon, egyáltalán nem segít az öregségen, de ez már a mai civilizáció átka. Hol van már a felmenőink tisztelete! Legjobb esetben is a mami csak hülye lehet, nem tudja ő, hogy mi a pálya, s különben sem jó már semmire.
Annak fényében, hogy elöregedő társadalomban élünk, elég nagy marhaság ez a szemlélet. Persze gazdaságilag nehéz gombot varrni sok mindenre. Arra például, hogy az öreg bácsi egy ötször ötös (centi) húskockát oszt be egész héten, hogy legyen húsíze az ebédnek, mert többre nem telik. Hol van ehhez képest a fehér ruhában ölelkező, öreg házaspár képe az életbiztosítás reklámból? Nyugatabbra? Vagy nagyon keletre? Esetleg álmunkban? Pedig mindenki erre készül.
Nos, a legnagyobb félelmem néha tényleg az, hogy egyszer majd én is el fogom hinni, valami hülye leszármazottamnak, hogy vége, roló. Mi értelme van egyáltalán mindennek, ha úgyis egyszer vége? Az én kis mákszemnyi agyam, hogyan dolgozza fel egészségesen az elmúlást, hiába a lényeg nem bennem van, hanem mindenben körülöttem, meg a „hogyanban”.
Megöregedni még szépen és egyenes derékkal is nehéz lehet. A lehetséges előttünk álló évek számának fogyásával, a szeretteink halálával, a mindennapi, fizikai korlátokkal.
Sok minden eszembe jut néha. Például az eszkimók, akik ha eljön az idő, ráállnak egy jégtáblára és elúsznak vele örökre. Vagy a kutyák, akiknek sejtelmük sincs, hogy egyszer majd meghalnak. Indián törzsek, ahol az öreg volt a bölcs; parasztházak, ahol együtt élt több generáció.
A saját világnézetem szerint hiába halok meg, újra születek. Az öregség tényét elfogadni mégis kevés vigasz, kiutat azonban látok belőle.
A Dunán már ritkán van nagy jégtábla, s nem hinném, hogy a gyerekeim velem tervezik majd a jövőjüket. Hogyan tovább akkor? Napról napra úgy élek, amiből majd meríthetek, ahová majd visszanézhetek, s talán megtalálom öregként is azt, amit minden korban keresek.
