Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Természetesen a feleségem, de közös kasszán vagyunk.
Természetesen a feleségem, de közös kasszán vagyunk. Vagy: A férjem osztja be a fizetést, de közösen gazdálkodunk. Vagy: Közös pénzen vagyunk, együtt osztjuk be a dolgokat. Vagy: Közös kasszán vagyunk, együtt verünk a seggire. Egy gyesen lévő anyuka szájából az a mondat, hogy külön kasszán vagyunk és külön osztjuk be a ránk eső részt olyan lenne, mint egy részlet Andersentől. Mégis, a házastársak legnagyobb részénél a veszekedések kiváltó okánál az első helyen a pénz szerepel. Mert mint a múltkor kiderült, csak lélekben vagyunk feministák, a valóságban sokan úgy élnek, mint Isaura a Rabszolgasorsból, még ha mást is mondanak.
Bevallom, nálunk is a legtöbb vita a pénzből indul. Néhány éve, amikor elhatároztam, hogy most már aztán tényleg megpróbálom megérteni a másik oldal indítékait, volt egy pont, amikor tényleg megértettem, hogy miért lehet nehéz egy férfinak is elfogadni az egykeresős én pénzem-te pénzed játékot. Az, hogy nekünk miért nehéz, egyértelmű. Akkor, amikor sokszor évekig annyi pénzt teszünk csak az asztalra, amennyi mondjuk két számlára sem elég egy hónapban, nehéz elkerülni a kiszolgáltatottság érzését, még ha nincs alapja, akkor is. És ha van? Sok dög férfi él ugyanis, akik agyban valahol a feudalizmusban maradtak genetikailag és nem állnak távol, a nem dolgozol, ne is egyél mottótól. Visszatérve arra a pontra, ahol éppen megértem a szegény férfiakat, akiknek a keresetük minden fillérét egy fehérnép osztja be, s pelenkát, fél disznót, kinőtt nadrág helyett nadrágot vesz, neki pedig, aki összegürizte forintról forintra a pénzt, talán egy borotva habot háromhavonta, világos, hogy valahol belül szorítja őket valami. Nyilván ők is azt érzik, amit mi nők néha: Legalább egyszer hadd vegyek magamnak is valamit! Miért mindig más osztja be azt, amiért én gürizek?
Ezek mondjuk csak a szélsőséges megnyilvánulások. Sokan vagyunk sokfélék, lyukas kezű háziasszonyok, utolsó fillért is beosztó férfiak, kemény családi cash-flowt tartó nők és minden pénzt eltapsoló pasik. Ha egymás mellé két ellentétes stílusú ember kerül, még jól is jöhet, az egyik veszélyes költekezését visszatarthatja a másik.
A gyakorlatban sokféle megoldás létezik. Több modellel találkoztam, ahol a gyermekvállalás miatt eltorzult a pénzben mért jövedelemtermelő arány.
B.-éknél apának van egy bankszámlája, s anyának is. Megbeszélik, ki mit fizet a hónapban, a maradékot egy megtakarítási számlára teszik közösen. (vagy nem)
T.-ék esetében apa és anya közös számlát nyitott, erre utalja mindenki a megállapodott összeget. Abból költenek, ami nem fér bele, azt megbeszélik.
L-éknél, aki speciel bankár, apa adott egy hitelkártyát anyának, egy szimpatikus hitelkerettel, amit havonta kiegyenlít nullára a fizuból.
I-éknél apa megnyitotta a számláját anya felé, de anya megtartotta a sajátját. Anya apa kártyájával él, csak akkor használja a sajátját, ha olyat szeretne venni, amiről nincs kedve apával egyezkedni.
De mi van akkor, ha a folyamatos feszültség forrása a pénz és a költekezés, vagy esetleg annak hiánya lesz? Mi van akkor, ha egy családban az apa nem veszi természetesnek, hogy az ÉN pénzem, a MI pénzünkké válik? Vagy tényleg annyira kizsákmányolás a férfi pénzére telepedni? Ki teszi egyáltalán ránk, nőkre a folyamatos frusztráció terhét? Mi magunk, vagy a társadalom? Esetleg a férfiak? Vagy pont az a baj, hogy túllihegjük az egészet?
