Lea négy napja egyedül alszik el a kiságyában. Betakarjuk a macit, betakarjuk a Leát, adunk egymásnak mosolyogva finom esti puszit, pápát, illetve jóéjszakát intünk, én kilibbenek a szobából, egy ideig még gügyörészik bent a kis drága, majd néma csend, és alvás.
Nem vagyok az a nagy egyedülalvós-párti, sőt. Imádok Leával együtt aludni, átölelve, összebújva. Csak hogy a gyerkőc láthatóan felnőtt. Már hónapok óta nem alszik el szopás közben – eleinte egyre tovább szopizott, de sírt, ha elvettem. Amikor tarthatatlan volt a cummogás, akkor aludtunk énekelve, átölelve, mindenhogy, de nyűglődött sokat. Sokszor meg szépen elaludt közben.
Úgy két hónapja átvittem az ágyát a szobájába, mert annyira rosszul aludt, hogy gondoltam, ennél rosszabb nem lehet. Nem is lett. Pont ugyanolyan volt. Azóta az ágya mellett ülve várom, hogy aludjon. Illetve vártam. Sokszor egy, másfél órát. Sírt, kivettem-betettem, vigasztaltam, de nem aludt. Gügyögött, piszkált, magában énekelt. Ha kimentem üvöltött, mint akit ölnek. A nagy ágyról, matracról szökni akart, ki az apjához bulizni. Én meg csak egyre idegesebb lettem, minden estém erre ment rá, mosogatórongyként támolyogtam ki a szobájából tíz körül. A helyzet annyira megromlott, hogy már sokszor kiabáltam, lenyomtam az ágyba, ha felült. Éreztem, hogy ez neki is rossz, lassan traumatikus lesz az altatás, de nem tudtam mit tenni.
Nemrég egy hetet nyaraltunk. Ott első nap katasztrofális volt a helyzet: nem értette, hol van, az apját szólongatta. Másnap és harmadnap sem volt sokkal jobb. Majd szépen, de lassan elaludt. Én pedig eltökéltem: otthon véget vetünk a cirkusznak: bár legszívesebben vele aludnék el, de mivel ez nem megy, egyedül fog aludni.
Első nap betakargattuk a macit, a babár, a Leát, pisszegtünk, hogy alvás (ezt a szót már érti és mutatja babajellel). Kimentem, üvöltés. Majd kétségbeesett mama-szólongatás. Bementem, kivettem, mutogatott az ajtóra. Na, ezt nem játsszuk, gondoltam. Minden indulat nélkül visszatettem, elmondtam, hogy most alszunk, nincs semmi baj, majd letelepedtem egy párnára az ajtó mellé, ahol nem lát, de tudja, hogy ott vagyok. Méltatlankodott, de nem üvöltött, időnként felállt, időnként elmondtam,, hogy most alszunk. Háromnegyed óra volt. Másnap ugyanez, de tíz perc után kijöttem. És csend, majd kis gügyörészés, és újra csend. Harmadik nap Lea intett az ágyban fekve pápát, kijöttem, és húsz perc múlva aludt. Tegnap még behívott egy kicsit, adtam még egy puszit, de semmi sírás. Ma letettem, kijöttem, és aludt.
Kicsit szomorú vagyok, hogy többet nem alszunk egymást átölelve. (Azért olyan húsz perc szopi van elalvás előtt a matracon. Az alatt kibecézgetem-simogatom magam.) Nekem nagyon nehéz elszakadni, és tudni, hogy ennyire önálló már a gyerekem. De nagyon örülök a szabad estéknek, és főleg annak, hogy nem vagyok rá dühös.
Nem gondolom, hogy már rég így kellett volna tennem. Talán pár héttel korábban is ment volna (voltak kísérletek), de mostanra értünk meg rá biztosan. A következő nagy projekt, ha ez már biztosan megy, az lesz, hogy kilenctől hatig nem szopik. De ahhoz még ennél is sokkal-sokkal nagyobb levegőt kell vennem.
