Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Egy zöld fény hiányzik nagyon.
Egy zöld fény hiányzik nagyon. Nem nagy, csak egy apró kis világító pont volt ez, amely a régi nappaliban, a könyvespolc alján égett. Azaz egy kis rádión foglalt helyet, jelezve, hogy a készülék üzemben van. Nem tudom, miért csak a hétfő este volt ilyen emlékezetes, amikor adásszünet volt.
Apám ilyenkor keresztrejtvényezett, anyám a konyhában tett-vett én a földön játszottam. Nyugalom volt. Akkor ott a panellakás második emeletén a padlószőnyegen még elhittem mindent. Hogy a jó az jó, a rossz pedig mindig csak mással rossz, hiszen én jó vagyok. És a gyermeki agyam ugyan fehéret és feketét látott és élt a kivattázott, védett világában, mégis minden színes volt.
Mert tudtam, hogy minimum régész leszek, vagy mélytengeri búvár, a családomban mindenki 100 évig fog élni, már ha nem örökre. Értem igenis el fog jönni a herceg. És egyszer majd a távoli jövőben, vagy a közeliben, mindegy, de biztosan minden, de minden, amit szeretnénk, de még nincs, egyszer majd valóra válik. De jó volt még elhinni mindent!
Sásdi Sándor egyik könyve úgy kezdődik, hogy öreg fejjel, fáradtan emlékezik vissza a gyerekkorára. Behunyt szemmel nem csinált mást, csak a régi hangokra emlékezett. Az apja papucsának csoszogására, ahogy reggel kiment a kúthoz. Emlékezett a padló nyikorgására, ahogy az anyja lopakodott mellé, hogy megnézze ébren van-e már, érezte a kezének melegét és a ruhájának az illatát. Hallotta a kutyájának az ugatását és akkor, abban a néhány percben megint otthon volt a szülői házban és minden élt körülötte, mindaz, ami közel 70 éve nem volt már sehol.
Ha most magamba nézek, tulajdonképpen már az a kislány sincs sehol, aki régen a zöld fény mellett, a rádiót hallgatva játszott. Mások a sejtjeim, az álmaim, az egész életem. A világ sokkal szürkébb lett, hiába szép az életem, elvesztettem azt a gyermeki hitet, amitől mese volt minden nap. Vagy ha az aznap nem is, a következő biztosan. Nem értettem még a miérteket, a hogyanokat, egyszerűen elhittem, hogy azért születtünk, vagyis születtem meg, hogy minden szép legyen és tökéletes.
Akkor azt hittem, hogy a kert vége nagyanyámnál a világ vége, de legalább is utána ismeretlen vidék van. Hogy a szomszéd házban tényleg lakik egy boszorkány, a Télapó valóban éjjel repül szánon és ha nagyon koncentrálok és nagyon akarok, akkor örökre élni fogok.
Ha behunyom a szemem, én is hallom, ahogy apám reggel kávét főz és köhécsel, mert sokat cigizett megint. Már nem fáj, hogy nincs sehol, csak ha rágondolok. Hallom a 4-es buszt, pedig már nagyon messze vagyok tőle, látom a tapétát a régi szobámban. Még azt is el tudom talán olvasni, amit minden évben fölvéstem a párkányra: idén ekkor esett először a hó.
Nézem a gyerekeket és arra gondolok, hogy vajon nekik is lesz-e egy zöld kis fényük, s hogy gondolatban ez a nappali is mézeskalács házikóvá válik majd, velünk együtt? Körül is nézek, megvan. Itt a gépen a zöld pont. Talán jó lesz ez is.
