Az egész ott kezdődött, hogy állított valaki egy fát.
Az egész ott kezdődött, hogy állított valaki egy fát. Nem, nem csak ágacskát díszített, hanem egy pofás kis fenyőt cipelt a lakásba és tett rá mindenfélét, ami eszébe jutott. Sütit, szalagot, almát, diót. Aztán a dolog azzal kezdett valahogy elromlani, hogy azt a nyavalyás fát a szalonba tették, oda, ahová mindenki megérkezett, ergo mindenki láthatta is. Így lett egy pici fácskából karácsonyi jelkép, kvázi az ünnep státuszszimbóluma, egészen napjainkig.
Hol elégszünk meg mi már egy kicsi fával? Továbbmegyek, hol elég nekünk pusztán csak egy feldíszített fa?! És kedves olvasóm, tudod, hogy ki rontotta el ezt az egészet, ki is kezdte ezt a nagy karácsonyosdit? Hát te! Persze könnyű ráfogni a fogyasztói társadalomra, meg a büdös kereskedőkre, a valóságban azonban, az is te vagy. Meg én, vagyis inkább mi.
Ami különös és abszurd ebben a nagy-nagy karácsony bizniszben, hogy alapvetően nem azok fújják a legnagyobbra az ajándék-lufit, akiknek van mit a tejbe aprítania, hanem pont azok, akiknek nincs. És míg a karácsony korábban a szeretet és béke ünnepe volt, addig ma már tudat alatt egy szemfényvesztő „ünnep”, amely illúzióba ringatja legalább egy estére még azokat is, akik a létminimum környékén táncolnak.
Azok ugyanis, akik megtehetik, hogy luxuscikkeket vásároljanak, ezt meg is teszik. Nem szorulnak rá arra, hogy az évnek legalább egyetlen egy napján elhitessék magukkal, hogy nincs is semmi baj, megtehetjük mi is, hogy megveszünk bármit. Vagy legalább is olyat, amit alapvetően nem. Mert decemberben valahogyan mindenkinek tovább lóg a lába, mint ameddig az a bizonyos takarója ér. Nem is tudjuk eldönteni, hogy röhejes, vagy inkább siralmas az, hogy a hitelfelvételek ilyenkor meglódulnak. A szeretet ünnepe kölcsönből. Megvesszük a plazmatévét, a legújabb számítógépes játékot, a még újabb számítógépet, a gameboyt, a nagyobb csomagot, a még nagyobb csomagot, közben pedig az év legstresszesebb időszakát éljük annak jegyében, hogy örömet szerezzünk másoknak, miközben pontosan tudjuk, hogy az a másik is ugyanezeket a köröket futja le valahol máshol, néhány plázával odébb.
Csomagokat készítünk, kupacokat rakunk az ajándékokból. Ha az egyiknek ennyit vettem, a másiknak még kell valami. Ha ő ezt adja a gyerekeimnek, én sem adhatok kevesebbet az övéinek, de ebből kifolyólag a sajátjaimnak sem. Mérlegelünk, pakolunk, pakkokat rakunk. S sokszor a szenteste sem szól másról, mint zavart és elcseszett szemlesütésekből, s alig várjuk, hogy túl legyünk az egészen.
Persze a gyerek még nem érzékeli ezt az egész nagy szemfényvesztést, talán csak annyit lát, hogy ilyenkor a felnőttek megkergülnek. Pedig nyilván miattuk szálltunk bele ebbe a mókuskerékbe, anyánk meg miattunk, s félő, ők pedig a következő generációért teszik majd ugyanezt. Aztán csak törjük a fejünket évekkel később, hogy hol is rontottuk el, amikor egy szem gyermekünk nem érti, hogy hogyan is működik a világ. S a fene nagy szeretetünkkel pontosan az ellenkezőjét értük el.
November végén már globálisan összeszűkül a gyomrunk akkor, amikor megjelennek a boltokban az első csillogó gömbök. Valamit tehát már érzünk, hogy ez így nem lesz jó. De ki fogja először behúzni a féket és azt mondani, hogy elég? Hogy idén a bejgliről, a mézeskalácsról, az arcodra adott pusziról fog szólni a karácsony. Arról, hogy szép zenét hallgatunk, együtt díszítjük a nem túl nagy fát, beszélgetünk, játszunk és örülünk az apró csomagnak is a fa alatt, legyen az bármi is. S talán, nem is olyan sokára, tényleg elmondhatjuk, hogy a karácsony Rólad, meg Rólam, egyszóval RÓLUNK szól. Mert most még a legnagyobb csalás és szemfényvesztés az, hogy a karácsony a szeretet ünnepe.
