Október 31-re voltam kiírva, ezért a dátum meghaladta után minden nap be kellett menjek CTG-re.
Október 31-re voltam kiírva, ezért a dátum meghaladta után minden nap be kellett menjek CTG-re. Hétvégén a nőgyógyászomnak nem volt nyitva a rendelője, ezért átutalt a klinikára. Szombat délelőtt tehát besétáltam a férjemmel ellenőrzésre. Ő november1-én és 2-án egy konferencián volt 100 km-re az otthonunktól. Este hazajött, hogy nálam legyen, de azért izgultam, hogy mi lesz, ha beindul a szülés, mikor ő nem lesz itthon. A kisfiunk szerencsére kivárta.
.jpg)
Tehát bementünk a klinikára, és a gép azt mutatta ki, hogy nekem vannak fájásaim, de én nem éreztem semmit. Bent akartak tartani, de én tiltakoztam, lelkileg még nem voltam felkészülve. Így hát elmentünk egy kínai vendéglőbe, mert a csípős ételek állítólag fájásokat idéznek elő, majd bevásároltunk, majd beültünk egy sütire egy kávézóba, majd elmentünk moziba. A férjem utána elment még a fitnessterembe, én meg lassacskán hazakacsáztam. Leültem kicsit egy kőre pihenni, és azt hittem, hogy bepisiltem… Rég nem fordult elő ilyesmi. A férjem közben beért, mert szerencsére zárva volt a terem.
Azért gyanítottam, hogy ez mégis magzatvíz lehetett, mert egyre több csepegett, de a nőgyógyászomtól tudtam, hogy a baba feje olyan jól be van állva, hogy nem kell aggódnom, a köldökzsinór nem fér ki mellette, ha nagy sugárba is menne el a vizem.
Hazasétáltunk, felhívtam a bábasszonyt, hogy mit tegyek, mert fájásaim még mindig nem voltak, és tudtam, ha a kórházban elindítják, akkor sokkal jobban fáj. Fahéjas kaját ajánlott (állítólag a karácsonyi fűszerek mind jók erre), igy csináltam egy gyors almakompótot rengeteg fahéjjal. Jó meleg vízben megfürödtem, megettem egy kiló szőlőt, amit a szomszéd hozott át (szerinte ez is jó), lassan bepakoltam, és éjfél előtt elsétáltunk a kórházba. Mire befogadtak, (3 szülőszoba van, 5 vajúdó nő volt, én még nem voltam prioritás, ezért máshol vártam), bejegyeztek, 1 óra lett.
Végre elkezdődtek a fájások. De nem úgy, ahogy olvastam, félóránként, hanem egyből 5 percenként. Lazításra megtöltötte az ügyeletes bábaasszony a kádat, de csak 5 percet bírtam benne ülni, mert már 2-3 percenként jöttek a fájások. Reggel 6-kor volt műszakváltás – az első hébe-hóba bejött (monitoron figyelték a szívhangokat a megfigyelő szobából, rám volt végig kötve a gép), a második is sajnos szintén hébe-hóba jött csak be. Szerencsére ott volt a férjem, aki támogatott, segített, mert másképp nem is tudom, hogy bírtam volna egyedül. Néha bejött egy fiatal bábaasszony, aki segített szuszogni, lihegni – de sajnos túl keveset. Reggel 8-kor beadtak a kicsinek egy antibiotikumot (a véremen keresztül), mert már 12 órája elment a magzatvizem. Valahogy eszembe se jutott fájdalomcsillapítót kérni, annyira koncentráltam a fájásokra. A szünetekben még egész normálisan beszélgettem a férjemmel, vagy az arra tévedt doktornővel, aki műszakváltás után bejött bemutatkozni.
Az utolsó 15 perc aztán nagyon drámaian alakult. Nem is vettem észre, és már 5 ember sürgölődött körülöttem: 2 orvos és 3 nővér felkényszerített az ágyra, a férjemet félretolták, én bepánikoltam, hogy most császározás lesz. Amíg az egyik bábaasszony mondta, hogyan szuszogjak (és én nagyon szófogadóan követtem minden áldott utasítását), addig az egyik idióta orvos rám förmedt, hogy nyomjam, majd szegénykémet kipumpálták a fejénél fogva vákuumfogóval. Amint rám tették, minden, de minden fájdalom eloszlott, már csak az volt fontos, hogy a kicsim jól legyen. Nagy szemekkel rám nézett, amitől majd elolvadtam, illetve olvadtunk a papájával. Ő persze végig fogta a kezem. Aztán ott termett a gyerekorvos és elkapta a kicsit kivizsgálni, a férjem utána eredt (elvégre 6 gyerek született akkor éjjel, én meg féltem, hogy elcserélik). Az a hülye orvos el is tűnt, a többiek sajnálkozva mondták, hogy szükséges volt ez az akció, mert a gyerek szivhangjai nagyon elgyengültek. Igaz, ezt mondhatták volna előtte is megnyugtatásként. Aztán hozták is Félixet, a férjem ölében volt, míg engem varrtak, ami nagyon kellemetlen volt.
Szerencsére most már minden rendben van, a születés után néhány órára már szép kerek feje lett.
Eldöntöttem, hogy panaszlevelet írok a kórházba, az a hülye orvos legyen egy kicsit tekintettel arra, hogy milyen nagy dolog egy ilyen szülés minden nőnek, még ha ő szériaszámban is végzi. Egy szülés amúgy is traumás egy ilyen pöttöm babának, hát még ha így hozzák világra.
Amióta itthon vagyunk, van tejem elég, csak nem nagyon tudom, hogy mit egyek, mert Félixünk hasfájós baba. A terhesség előtti testsúlyomat már szinte visszanyertem, de szerintem ez nem marad igy, mert minden nap megeszem egy tábla csokit. Nekem baby-blues-om nincs (vagy legalábbis nem észleltem), de el-elpityeredek a meghatottságtól, ha ránézek erre a kisemberre, aki most teljesen tőlünk függ és minden bizalmát belénk veti.
Félix nagyon, de nagyon aranyos, a férjem el van tőle ragadtatva, minden mozdulata elkápráztatja, előszeretettel pelenkázza… egyszóval nagyon boldogok vagyunk (még ha nagyon rövidek is az éjszakák). Most is a nappaliban ülnek Félixszel és zenét hallgatnak. A kedvenc éppen Bach, Thomas nagyon büszke arra, hogy a játékórára rá se hederít, de annál nagyobb szemeket mereszt, ha beindul a CD lejátszó – persze a megfelelő komolyzenével.
