Tényleg már csak néhány nap és egyetlen, kettetlen, hármatlan gyermekünket beeresztjük az oroszlán barlangjába.
Tényleg már csak néhány nap és egyetlen, kettetlen, hármatlan gyermekünket beeresztjük az oroszlán barlangjába. Hiába járt lelkesen (vagy kevésbé lelkesen) a ded oviba, érezzük mi, hogy ez azért más. Elérkeztünk egy komoly vízválasztóhoz, a gyerekünk megmérettetik. És valahol ezzel mi is.
Először is, ide ugyebár minden nap be kell őt vinni. Ha esik, ha fúj, ha bérletünk van a Szecskába, ha Pötyi nénihez mennénk látogatóba, egyszóval a gyereknek nyolc óra nulla nullakor az iskolában a helye. És ahhoz, hogy nyolc órára betoljuk a gyermeket az osztályterembe, el kell indulni, földrajzi adottságokhoz igazodva, jóval előbb és Uram, Atyám, fel is kell kelni valamikor.
De kedves olvasóm, ma még ezt csak elképzelni tudom, meg valamikori halovány emlékeim derengenek csak arról, hogy a nappal együtt kelek. Az óvoda ugyanis rugalmasan kezelte a mi késői biológiai óránkat. Tehát gyúrunk lelkileg szeptember elsejére, ami idén konkrétan harmadika. Könnyezve elbúcsúztunk az óvó nénitől és a nyarat arra szenteltük, hogy gyermekünket lépten nyomon figyelmeztettük: na, majd az iskolában. Erre a népi játékra különösen felhívta a tanító néni a figyelmünket, hogy ne tegyük, mert a gyerek elretten az előtte álló feladattól, de ez nekünk nehezen megy.
Mert az iskola az a hely, ahol nem locsoghat egyfolytában, ha szólni szeretne, jelentkeznie kell, ahol egy seggel kell legalább 4x45 percet, figyelemmel végigülnie és ahol jelentősen elszakadhatnak egymástól a képességeik alapján.
Aztán elgondolkodhatunk azon, hogy lassan megtanul írni, olvasni, és jönnek az olyan kérdések, hogy mikor adunk zsebpénzt a gyereknek a fizetős büféhez, mikor olvassa el a monitoron hagyott msn-ünket, vagy kér saját hozzáférést és saját mobiltelefont.
Bedolgozzuk a gyerekünket tehát abba a masszába, ahová innentől kezdve, attól függően, hogy később merre tart, járni fog sokáig. Mert már nem az a kis dundi praclijú tündérbogár (persze nekünk az), hanem Kiss István első bé. Mikor volt az, amikor magzatmázasan ránk tették és mi örömittasan puszilgattuk? S érezzük mi is, hogy öregszünk.
Sorozatunk következő részében az iskolához beszerzendő dolgok listáját járjuk körül.
