Az alábbiakban pár klasszikusnak mondható gyerekirodalmi darabot mutatunk be a Móra Kiadótól, melyek részben talán kevésbé ismertek, de ettől még ugyancsak ínyenc olvasmányok.
Az alábbiakban pár klasszikusnak mondható gyerekirodalmi darabot mutatunk be a Móra Kiadótól, melyek részben talán kevésbé ismertek, de ettől még ugyancsak ínyenc olvasmányok. Egy részük nem, vagy csak könyvtárból beszerezhető, de megéri felkutatni őket. A legkisebbektől haladunk az egyre nagyobbaknak valók felé.
Cini-cini muzsika (Móra, 2007) – a Móra immár klasszikus mondókagyűjteménye tizennyolc kiadást megért, még a múlt rendszerben debütált válogatásdarab. Eredetileg elsősorban óvodai segédkönyv, de jól jön otthon is, ha fel akarunk idézni egy-egy mondókát, gyerekkori verset. Túlnyomórészt gyerekversek, vagy gyerekek számára is megfelelőnek talált versek, ritmikus, játékos, rímes kis darabok vannak benne, de egy adag népi mondóka is belefért. Előnye, hogy rengeteg tényleg nagyszerű darabot tartalmaz, ahhoz képest nem drága, és a gyerekrajz illusztrációk nagyon jók. Hátránya elég sok van: a dizájn katasztrofális, ha már ennyi bőrt lehúztak valamiről, akkor kicsit modernizálhattak volna: a vers ugyanis olyan szöveg, ahol a sorok nem érnek faltól falig. Ez nem azért van, hogy akkor juhéé, nyomtathatunk többet egymás mellé, olyan sűrűn, ahogy belefér, nehogy fehéren maradjon az a drága papír. A fehér ugyanis a verset körülvevő csönd, az üres tér és idő, amiből kiugrik a vers sűrűsége. Ehhez képest itt két hasábba van törve minden, egy cent választja el a két hasáb sorait, az Arany Lacinak például félbe szakad, majd jön egy kép, egy üres oldal, és utána folytatódik. Jaj! No és a mennyiség sajnos nem mindig jár együtt a minőséggel. Rákosi Sándor és Gazdag Erzsi például nem nevezhető elavultnak, ugyanis soha nem is volt jó. Azon pedig csak mosolyogtam, hogy hogy kerül egy-egy gyenge darab köze gyerekversnek például több Kosztolányi A szegény kisgyermek panaszaiból. Nem könnyű darabok. A másik probléma, hogy ömlesztve van az egész – lehetetlen keresni, legjobb a kedvenceket megjelölni a tartalomjegyzékben. Viszont legalább megtudtam, hogy a ssz, beh nagy súly Illyés verse. Hiába, a gyermek számára nem a szerző volt a fontos.
Orbán Ottó: Eszterlánc (Móra, 1977) – Orbán Ottó a halálával és az azt tematizáló kötetével (nomeg nagyszerű életművével) végleg bevonult a magyar klasszikusok közé. Noha a kényszerből rengeteg kiemelkedő gyerekverset és mesét író újholdasok közé tartozik (mit nem köszönhetünk az ún. szocializmusnak), az ő gyerekversei nem váltak óvodai mondókákká, nem túl ismertek. Ezt a kötetet antikváriumban lőttem, kellemesen bizsergető érzéssel, hogy most kifogtam olcsón, véletlenül, mást keresve valami nagyon jót. És nem kellett csalódnom. A versek hasznosítják Orbán kalandozásait az abszurd és szürreális költészet vidékére, játszanak a nyelvvel, a képekkel, a zenéjével és a ritmusával. Főszereplője Eszter, többek között az ő mindennapjai is belekerülnek a versekbe, a mamák-gyerekek számára ismerős vicces helyzetek. Megidéződik Első Kormos István és Ifjabb Lator László várúr is. Nagyon jók a rajzok (Heinzelmann Emma), a szerkesztés: minden oldalon egy kis vers és egy színes ceruzarajz.
Oravecz Imre: Máshogy mindenki más (Móra, 1979) – hát ő sem a gyerekverseiről híres, de ez a gyerekverskötet kis kedvencem, teljesen beszerezhetetlen, úgyhogy senki nem vádolhat vásárlásra buzdítással. Nekem fénymásolatban volt meg, pár darabja benne van a Friss tintában, de sajnos nem a legjobbak. A versek majdnem mind felsorolnak: tárgyakat, évszakokat, napszakokat, sokszor a családtagokat egy-egy tulajdonsággal, és abból áll össze végül egy csattanó vagy csak valamiféle abszurd összkép. Mindez egy sajátos gyereknézőpontot hív életre, és ehhez nagyon jól illenek a rajzok is.
Michael Ende: Momo (Móra, 2006) – tőle mindenki a Végtelen történetet ismeri, pedig a Momo annál sokkal, de sokkal lenyűgőzőbb, szívbe markolóbb történet. Németországban alsóban kötelező, és szívem szerint itt is az lenne. ’86-ban adták ki először, aztán 15 évig nem, ezért beszerezhetetlen volt, szerencsére azóta két kiadást is megért. Fantasztikus történet az időről, amit ellopnak tőlünk a szürke urak, akik elszürkítik az életünket, ellopják az érzelmeinket, hiszen ahogy Lou Read is megmondta, Love is time,turning time around. De szerencsére jön Momo, a hajléktalan kislány, aki hallgatni tud, megtölteni a saját csendjével és figyelmével az időt, és egy teknősbéka segítségével visszahozza az embereknek az idővirágokat, amiktől újra megszólal a szívükben az ének, és élvezettel tudnak utcát söpörni, hajat vágni és a gyerekeikre odafigyelni. Kis mese a nagy mesében a Mese a varázstükörről, az egyik leggyönyörűbb szerelmes történet. Kiváló nyári olvasmány, lehetőleg kétszer-háromszor egymás után, nagyobbaknak, akik tudnak bonyolult történetet is követni, esti mesének is nagyon jó, felolvasva.
Móra Ferenc: A vadember és családja – Nádihegedű (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981) – végül tisztelgésként a kiadó névadója előtt egy Móra-kötetet ajánlok, inkább a szülőknek, de nagyobb gyerekek is jót mulathatnak rajta. A kötet történetei a kis Ferikéről szólnak, akit cosinusnak becéz az apja, összefirkálja tintás dugóval a nagypapa, Móra Ferenc párnáját, sündisznót nevelget és közben a szegényekre is gondol. Még aki nem is szerette a Kincskereső kisködmönt (én nagyon, és a sok-sok gyereknovellát is Mórától, a falusi szegény gyerekekről), az is szeretni fogja ezt a könyvet – igazi gyerekszáj történetek, személyesség és egy jó család hangulata van bennük, mindez a Mórára jellemző szellemes, ironikus, hibátlan stílusban előadva. Könnyes-nevetős olvasmány, azoknak, akik a Nők Lapja családi történeteinél kicsit jobbra vágynak.
