Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Igen, jól látjátok, kedves olvasóim, állok, és közben dobolok.
Igen, jól látjátok, kedves olvasóim, állok, és közben dobolok. Egyelőre egyszerűbb dalokat kísérek, a Virágéknál áll a világ meg a Bújj, bújj zöld ág és hasonlók. Nem mintha nem tudnék bonyolultabb ritmusokat kiütni, csak az anyámnál ez az éneklés maximuma, ez van. És nyilván azt is észrevettétek, hogy fönt villan valami a számban: na azok a fogaim.
Először azt hittem, hogy azokkal is zenélni kell, ezért az alsó fél fogamat a felső kettőhöz csikorgattam, de aztán rájöttem, hogy frankón le lehet vele reszelni az almát, meg aztán a mama orrára is jobb fogas-nyálas puszikat tudok adni.
Ez a hét egész jól telt el. Nagyon sokat haladtam a melóimmal, le tudom rakni mind két sarkamat kapaszkodás közben, a hónaljamba beakasztom a kiságy rácsának tetejét és úgy tapsolok, ez elég erős szülő bűvölésnek minősül egyébként, és körbe is tudok menni oldalazva a kiságyamban. Az anyám szerint már csak aludnom kéne megtanulni benne, de tudom, hogy csal, mert direkt mindig az ő ágyukban altat, és éjszaka álmomban is visszacsempész oda. Egyébként jó alvó vagyok, végigalszom az éjszakát, közben öt-hat alkalommal iszom egy kis tejet, hogy mélyebben tudjak aludni, csak akkor ébredek fel, ha nem lóg a számba a tejcsárda. A mama szerint le kéne szoknom az éjszakai dorbézról, de hát én nem dorbézolok, ő szokott csak felkelni, és tejezés után még netezget hajnalban, nem csoda, ha nem alussza végig rendesen az éjszakát.
A járásról még annyit, hogy sokat próbálkozom, de az a fránya kisszék meg autósülés meg asztal mindig elengedi a kezemet, és néha nem találom el a mamát, olyankor nagyot koppanok és nagyon fáj, szerencsére a mama odafut és megvigasztal. Van is egy kis lila púp a halántékomon, de a sminkem szerencsére takarja.
Nagyon jókat kacarásztunk a héten a mamával, egy pogácsás mondókát tanított, nagyon bejött, a papa meg a szemem előtt húzkodta el az ujjait, állítólag a retrodiszkóban is ez megy, haláli nevetséges, fájósra röhögte magam rajta.
Csak a kedd volt rossz, mert a mama őrült szeszélyes kedvében volt, lerakott a földre, és azt hajtogatta hisztisen, hogy a mamának dolgoznia kell, kicsi cicó, játssz szépen egyedül. Már pedig ez contradictio in adjectio – játszani nem lehet egyedül! Ezenkívül nem is dolgozott, láttam, zsebes papírokba gyürködött színes papírokat, amiket a zümmögő szürke láda köpött ki magából, és aztán becsukta a zsebet és a másik oldalára rajzolt valamit. Nekem persze nem szabadott gyürködni, mert a mama annyira fantáziátlan, hogy mindig ugyanazt az egy alakzatot hajtogatta ki a papírokból, és meg se próbálta a zsebest tenni a másikba. Írni meg egyszerűen nem hagy, mert fél a szellemi konkurenciától. Na ezek után képes volt rám, értitek, rám haragudni, amiért kicsit megsértődtem és kiakadtam. Még most is felbosszant a dolog, pedig már kibékültünk.
Szombaton megismerkedtem egy nagyon menő pasival: hatalmas kék szeme van, nyáriasan rövid szőke haja, és nagy pocakja. Szerintem összeillünk, mert mindketten szeretjük az almát és a muffint, legalább nem lesz gond a főzésből. Edének hívják, és vasárnap újra összefutottunk. Nem valami nagy dumás, na de az a nézés! Szövegelni meg kettő helyett is tudok.
