Szóval a szakítás után lecsendesedtek a hajnalok, végre tudtam aludni. De még mindig nem hagyott nyugodni, mi lehetett ez. Valaki szólt hozzám? Van egy őrangyalom, ő suttogott a fülembe?
Jóval később aztán meséltem a Mesternek erről a hajnali furcsaságról, de ő egyáltalán nem lepődött meg. Nincs ebben semmi különös, mondta, az alvás, vagyis a teljes ellazulás állapotában leáll a gondolkodás, és végre szóhoz jut a lélek. Minden éjszaka ellátogatunk az igazi Önmagunkhoz, csak felébredve, az elme keltette hangzavarban már nem tudjuk, nem akarjuk meghallani. Eltemetjük.
Pedig olyan tisztán elmondja, mit szeretne, hogy lenne jó! A lelkünkben - mindannyiunk lelkében - ott van minden információ végtelen időkig vissza és előre, mert olyan dimenzióban létezik, ahol nincs idő. Minden EGY, szokta mondani Prakash mester, egyetlen lélek lobog minden élőben, Isten lelke. Hogy honnan tudja? Megtapasztalta. Számtalanszor. Mindahányszor átélte a Megvilágosodás katarzisát. Ha ismernéd őt, ha elolvasnád a verseit (Vízöntő-szutra a kötet címe), amiket ezek az élmények írattak vele, Te sem kételkednél a szavában.
És egyszerre hiányozni kezdtek az önmagammal folytatott, hajnali párbeszédek, mert láttam, hogy ez az önfeledt, mindent a legcsupaszabb valóságában, ítélkezés nélkül szemlélő részem sokkal bölcsebb és boldogabb, mint én. Pontosabban: ő bölcs és boldog, én pedig, hát... Kíváncsi lettem rá, végtelenül vágyom utána, meg akarom ismerni, LÁTNI akarom! Honnan jött? Mitől ilyen magabiztos? Miért ilyen önfeledt? Ő miért nem fél???
Mert én bizony félek. Vagyis féltem, féltem, egész életemben, ameddig csak emlékezni tudok. Hol konkrét dologtól, hol pedig csak úgy, szorongva, képzelt lehetőségektől rettegve. Amikor minden rendben ment, akkor attól féltem, nemsokára jön a rossz, mert mindennek eljön a böjtje, jó ég, hányszor hallottam ezt gyerekkoromban. Ha kislányként fergeteges jó kedvem lett és viháncoltam, azt mondták: vigyázz, vesztedet érzed! Sírás lesz a vége! Meg hogy: beléd bújt az ördög.
Neked is mondták?
Hát ezért nem merünk örülni, mert szépen megtanultuk, hogy az öröm bajjal jár. Pedig most már tudom, a Mester mondta: a felfokozott öröm kellene, hogy legyen az alapállapotunk. Reggeltől estig örülnünk kellene, ha másnak nem, hát annak, hogy élünk.
Mert biztonságban vagyunk. Totális biztonságban.
Sajnálom, hogy csak most értettem, éreztem meg, és nem élhettem eszerint az egész eddigi életemet.
Mennyit rettegtem, mennyit kínlódtam, elképesztő! Ha például szerelmes lettem, ahelyett, hogy röpködtem volna, azon szomorkodtam, hogy egyszer majd elmúlik ez is, és akkor jéghideg lesz minden újra.
Egyszer valaki, akit szerettem, arra kért, mondjam ki én is, hogy örökre. Nagyon akarta, nagyon várta, szorongatta a kezem, nézz a szemembe, kérte, úgy mondd.
Annyira szerettem volna kimondani. Nem ment. Nem mertem. Mert az elmém azt súgta, ne hazudj, a szerelmek soha nem szoktak örökké tartani.
A legboldogabb pillanatokat törtem szét, a legszebb, legtisztább érzéseket mocskoltam be azzal, hogy közéjük engedtem az agyam örökké kételkedő, spekuláló, óvatosságra intő zagyvaságait.
Ha nem volt mitől félni, mert épp minden rendben volt, akkor éjjel tört rám elalvás előtt, szörnyű képekben: láttam véres balesetet, szerencsétlenséget, iszonyú betegséget, és ezek mind-mind a szeretteimet fenyegették. Ismered ezt?
Mennyi fölösleges borzalom, mennyi kétség, fájdalom! De miért? Minek? Hát nem őrület?
Talán most azt gondolod, persze, jó volna nem félni, nem szorongani, nem rémüldözni, igen, de hogy kell? Hogy lehet megszabadulni ettől?
(folytatjuk)
