Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Világszintű karriert futott be Victor Vasarely szokatlan vonalakból és formákból álló alkotásaival. A módszert azóta sokan magukévá tették, művészek és befogadók egyaránt igencsak kedvelik ezt az ábrázolásmódot. De vajon miért?
Azt a módszert, amikor egy kétdimenziós síkon ismétlődő geometriai formák segítségével, átfedések nélkül alkotunk meg egy képet, tesszalációnak nevezzük. Már az ókorban is sikerrel alkalmazták a természetben is jelen lévő jelenséget. Manapság leginkább illúziókeltés céljából alkalmazzák a művészek.
Johannes Kepler volt az első, aki dokumentálta a mozgó rajzokon a tesszalációt, majd 1891-ben Jevgraf Fjodorov orosz krisztallográfus matematikai módon is leírta a jelenséget. Léteznek szabályos és asszimmetrikus, sőt fraktál változatok is. Még egyes Walt Disney rajzfilmekben is alkalmazzák a tesszalációt.
Ezért mozognak a rajzok az optikai illúziókban
A hézköznapi ember manapság leginkább a közösségi média oldalain, illetve egyes illuzionista képekkel dolgozó művészek alkotásain találkozik vele. A szabályos tesszalációk teljesen szimmetrikusak, egybevágó sokszögekből épülnek fel, míg a félig szabályos tesszalációk a szabályos sokszögek variációit használják. A leghíresebb aperiodikus tesszaláció, a Penrose-féle csempézés, míg a vegyes mintázatra
a marrakesi minták a legismertebb példák.
A természetben számos esetben feltűnik a tesszaláció, többek között a méhkaptárok sejtjei is így épülnek fel, de számos növény levele, virága vagy termése is így épül fel. Észak-Írországban egyes bazaltképződmények is ezt a mintázatot követik, míg Tasmániában az üledékes szikla alkot tesszalációs formát.
Ha kíváncsi vagy egy másik típusú optikai illúzióra, ezt a cikkünket is olvasd el!
