Képzeld el, hogy fogod magad, és elmész a háborítatlan természetbe 39 szinte teljesen idegen emberrel, hogy ott öt napon keresztül mintegy lassított felvételként éld a mindennapokat, telefon és laptop nélkül, sőt, majdnem egy teljes napig egy árva szót se beszélj senkivel.
Azt mondják, erre kevés ember venné rá magát, és még kevesebben fizetnének érte. Én mégis elmentem egy mindfulness-elvonulásra, és bármilyen furcsán hangzik is elsőre az előző bevezetőm, életem egyik legmeghatározóbb élményében volt részem.
A mai emberek többsége szinte az anyatejjel együtt szívja magába a folytonos pörgést és a szüntelen rohanást.
Sietünk egyik helyről a másikra, csapong a figyelmünk az egyik munkáról a másikra, közben pedig próbálunk a felszínen maradni, de a stressz hétről hétre, napról napra tornyosul fölénk, akárcsak a többméteres hullámok a nyílt vízen. Próbáljuk levezetni a feszültséget, elmegyünk a barátokkal sörözni, futunk egyet, kiveszünk szabadságot egy-két hétre, majd újra eszeveszetten kezd pörögni a mókuskerék… Létezik egyáltalán ebből kiút, és van a stressz ellen hosszú távú megoldás?
Egyenesen a kiégés felé robogunk 20-30-40 évesen
A többségnek valószínűleg nem idegenek az előbbi sorok, a legtöbben tényleg iszonyatosan felgyorsult tempóban éljük a mindennapokat. Ezalól én sem vagyok kivétel, viszont idén nyárra eljutottam arra a pontra, hogy ebből elég.
Hiába rohan a világ, én szeretnék lassítani.
Van pár dolog, ami korábban segített, például a séta a természetben, a jóga, a minőségi idő másokkal vagy éppen magammal. De egyikben sem voltam igazán kitartó, és az elmúlt egy-két évem eseményei és változásai olyan tempót kezdtek diktálni, hogy nemcsak a teendők után rohantam, de már magamat sem értem utol. Folyamatos feszültséget éreztem, csak úgy cikáztak a gondolatok a fejemben, és nem találtam a STOP gombot. Ekkor jött velem szembe a Slow Budapest ötnapos mindfulnesstábora. (Arról, hogy mi a mindfulness, már korábban ebben a cikkben írtunk részletesebben.)
Bár a leírás alapján úgy tűnt, pont a magamfajta túlhajszolt, és önmagának iszonyú tempót diktáló embereknek találták ki a tábort, azért egy-két hónapot gondolkodtam, jelentkezzek-e. Végül megtettem, és egyáltalán nem bántam meg, sőt, olyan élményeket szereztem, amikért egy életre hálás leszek, nemcsak azoknak az embereknek, akik lehetővé tették, hogy ott legyek, és akikkel átélhettem, hanem magamnak is.
Őszintén megvallva volt jó pár félelmem az elvonulás előtt, még az is átfutott a fejemen, hogy lemondom inkább az egészet. A tábor első napján persze kiderült, hogy ezek a bizonytalanságok és kételyek annyira nem is ritkák. Hiszen gondoljunk csak bele: hiába vagyunk egy csodás természetközeli helyen, öt napig mégiscsak távol vagyunk a szeretteinktől, kiszakadunk a megszokott kerékvágásból, a legkülönfélébb emberek vesznek minket körül, és mégis,
a legtöbb időt egy ilyen táborban önmagunkkal töltjük.
Nincsenek zavaró tényezők, nincsenek sorozatok, nincs social media (hiszen térerő sincs, nemhogy 4G), lényegében minden olyan tényezőt kiiktathatunk, amelyek egyébként megakadályozzák, hogy befelé figyeljünk.
A belső biztonsághoz vezető út fájdalommal van kikövezve
És lássuk be, az amit ilyenkor a csendben önmagunkban találunk, az nem mindig kellemes. Amit megtanultam már rögtön a tábor elején, az az, hogy elég nagy tévhit, hogy a meditációban feltétlenül nyugalmat kellene éreznünk. Teljesen természetes, sőt talán törvényszerű is a fejlődésünk során, hogy jönnek a zavaró gondolatok, a nehéz érzések, a fájdalom, a szenvedés.
Olyan sebek szakadhatnak fel, amelyek hegeihez rég nem nyúltunk. Ha egyáltalán behegesedtek már…
Valószínűleg többen megkérdezhetik, minek akar ezekkel együtt lenni bárki? Miért nem elég őket elfedni a mindennapok ritmusával, a pillanatnyi örömökkel?
Az én válaszom pszichológusként és magánemberként is az, hogy azért, mert csak ezeket megdolgozva juthatunk el a gyógyulásig, a feldolgozásig, az önszeretetig, az önelfogadásig. Úgy, hogy megtanulunk a nehézségekkel együtt lenni. Nem harcolunk ellenük, nem nyomjuk el őket, hanem jelen vagyunk velük.
A meditációval nem kizárjuk a gondolatokat, hanem a kellemetlenségeket szépen fokozatosan engedjük közel magunkhoz.
Az időnk nagy részében robotpilóta-üzemmódban működünk. Sokszor nem is igazán figyelünk oda, mit csinálunk, mit hallunk, mit eszünk, mi történik körülöttünk, nem vagyunk ténylegesen jelen. A mindfulness abban segít, hogy a figyelmünket képesek legyünk egy dologra terelni. És szerencsére a pozitív hatásokat viszonylag hamar megtapasztalhatjuk, de ehhez a kulcs a folyamatos gyakorlás. Már napi 15-30 perc meditáció is képes eredményeket hozni.
De nemcsak belső munka zajlik egy ilyen táborban, hanem remek lehetőség a kapcsolódásra is hasonló érdeklődésű emberekkel. De az is teljesen elfogadott és rendben van, ha valaki végig csendben szeretné tölteni ezt az időt.
És ez az egyik legnagyobb tanulság (abból a végeláthatatlan listából, amit már a tábor alatt elkezdtem írni, és azóta is bővítem): megengedően jelen lenni. Pszichológiai tanulmányaim és munkám során, ha a mindfulnessre gondoltam, a tudatosság volt az első szó, amit ehhez kapcsoltam. Természetesen a meditációhoz ez elengedhetetlen, hiszen a fókuszált és tudatosan irányított figyelmen alapul (amely irányulhat a légzésünkre, a testérzetekre, a külvilágra), de a mindfulness szemléletének ugyanilyen kulcsfontosságú eleme a megengedés és a kíváncsiság.
Hogy képesek legyünk kíváncsian állni a tapasztalásokhoz, ahhoz, hogy a nem mindennapi élmények mit váltanak ki belőlünk, és megengedően álljunk ahhoz, ha valami nem esik éppen jól, vagy nem úgy sikerül, ahogy várnánk. Annyi vélt vagy valós elvárásnak és kötöttségnek igyekszünk megfelelni, hogy szerintem
annyira kell a mai embernek egy hely, ahol a lehető legnagyobb elfogadással és megengedéssel lehet jelen önmagával, mint egy falat kenyér az éhezőnek.
Hiszen a mindfulness-szel megtapasztalhatjuk a bennünk lévő biztonságos és békés helyet, ahol együttérzés, szeretet, elfogadás és megengedés van.
A tábor most már két hete véget ért, de még mindig nincs nap, hogy ne jutna eszembe, ne mozognának tovább bennem a tapasztalások, ne mesélnék valakinek egy apró részletet. Bár Nelli (a tábor egyik vezetője) az előzetes interjún mondta, hogy ezek a táborok olyan maradandó élményeket okoznak a résztvevőknek, amelyek végigkísérik őket az életükön, és más emberként mennek haza, mint ahogy jöttek, akkor még nem értettem, pontosan miről beszél. Ma már tudom, és a saját bőrömön érzem, hogy a mindfulness megadja azt a lassítást, amit olyan sokan keresnek a fék nélküli világunkban. Ha te is így vagy vele, adj egy esélyt a mindfulness-meditációnak. Lehet, hogy megtalálod azt, amit már régóta keresel.
A cikk szerzőjéről
Sas Eszter Krisztina a Dívány pszichológus szakértője és a Mind Art kreatív pszichológiai műhely társalapítója.
