Amióta az ókori Rómában rájöttek a „panem et circenses” (kenyeret és cirkuszt) politikájára, amelyet Decimus Iunius Iuvenalis költő fogalmazott meg, azóta folyamatosan istenítünk olyan sztárokat, akiket bámulva, hallgatva, vagy éppen nekik drukkolva kiszakadunk mókuskerekünk akadozó, szálkás deszkái közül. Ezért köszönhetünk sokat a focisztároknak is. Gyerekkorunk kedvencei így néznek ki ma.
A 80'-as évek körül született focirajongók képzeletbeli álomcsapatukba biztosan beválogatnák Zinédine Zidane-t, Paolo Maldinit, Roberto Baggiót, Marco van Bastent, Hriszto Szojcskovot, Romariót, Gheorghe Hagit, Jürgen Klinsmannt, Dennis Bergkampot, Lothar Matthäust, Rivaldót, Luís Figo-t, Gabriel Batistutát, Roberto Carlost, Peter Schmeichelt, Pavel Nedvedet, Diego Maradonát, Alessandro Del Pierót, Thierry Henryt vagy Ronaldót.
De vajon még ma is nyerő csapat lenne belőlük?
A kilencvenes évek és a most
Az idő vasfoga, úgy tűnik, sajnos mindenkin fog. Még az egykor kisportolt alkatú és ágyugolyóként futó, bravúrosan cselező, izmos combú focistákon is meglátszik az a legendás fénykoruk óta eltelt harminc év. A több mint 400 gólt jegyző, valaha volt legfiatalabb FIFA Év labdarúgója, 19 trófeával rendelkező, kétszeres világbajnok, 19 profi idényt lehúzó brazil Ronaldo Luís Nazário de Lima mellett például valószínűleg simán elmennénk szó nélkül, ha a szülői értekezleten mellé huppanánk be a padba.
A galéria első képére kattintva elindul „régen és most” fotóválogatásunk.
A focisztárok és megítélésük
Pedig anno néztük őket éppen eleget és szinte családtagként godoltunk rájuk. Peléhez, majd Maradonához hasonlóan a ma élő, de már nem aktív, az 1990-es évektől az ezredforduló futballjának meghatározó alakjai is ünnepelt sztárok, igazi félistenek voltak. Ahogy az ókori római gladiátorviadalainak extázisban őrjöngő tömegeit képzeljük el, úgy rajongtak értük is milliók és milliók világszerte, csak azzal a különbséggel, hogy a '90-es évek focisztárjai élve hagyták el a pályát a mérkőzések végén bukszájukban gigantikus gázsikkal és portfóliójukban fergeteges reklámértékkel.
Ami mégis közös bennük a gladiátorokkal, hogy valóban sokan, szinte életre-halálra játszottak és a küzdelmet véresen komolyan vették – néha talán túlságosan is.
Ez a hév késztethette a technikája mellett egyébként pont eleganciájáról és intelligenciájáról is híressé vált Zinadine Zidane-t, akit 1998-ban, 2000-ben és 2003-ban is az év játékosának választott a FIFA, sőt sokak szerint minden idők egyik legnagyobb futballistája volt. De a lónak is négy lába van, mégis megbotlik, és a fegyelmezett és higgadt Zizou is kaphat egyszer dührohamot a gyepen. Nem gondolta ezt máshogy a FIFA sem, ami a 2006-os világbajnokságon Aranylabdát adott Zizou-nak még akkor is, hogy
az olaszok elleni döntőben mellkason fejelte az ellenfél egyik játékosát, Marco Materazzit.
A rossz helyre ment fejessel, azóta, úgy tudni, a francia legenda inkább csak egy rossz poénként elsülő visszafeleselésre reagált saját családja védelmében, s mint nyilatkozta, így sem büszke tettére.
De Zizou alakját és megítélést nem tudta egyetlen ballépés, vagyis balfejelés elhomályosítani. Nem így járt viszont a Real Madrid egy másik legendás alakja, Luis Figo, aki sokak szemében egy életre szálka marad. Ők a katalánok.
Az észak-kelet spanyolországi Katalónia úgy gondolta ugyanis, hogy egy életre szívébe zárta s gyermekei sorába fogadta az egyébként portugál származású focistát, amikor az a Barca üdvöskéje volt. De hirtelen, 2000-ben, talán nem mellékesen, rekordösszegnek számító 62 millió dollárért, átigazolt az El Clásico riválisaként ismert Real Madrid királyi csapatához, beforraszthatatlan törést ütve a katalán nép szívén.
Ha érdekelnek a sportok és a focimeccsnézés mellett az olimpia követése is a nyári terveid között szerepel, ezt a korábbi cikkünket is ajánljuk figyelmedbe.
