Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A diótörő hozzátartozik az ünnephez. Idén belestünk a Magyar Állami Operaház színfalai mögé, hogyan készülnek a művészek az évad egyik fénypontjára.
Ebben az évben egyedülálló módon 41-szer adják elő Csajkovszkij mesebalettjét Budapesten. A diótörőre már alig vásárolható jegy, sokan vannak, akiknek minden karácsonyhoz hozzátartozik, hogy az Operaházban megnézik Marika, az Egérkirály és Drosselmeier időtlen történetét.
Sok balett-táncosnak A diótörő volt az első szerelem
A színpad környékén már nagy a sürgés-forgás; a zenekari tagokkal együtt 200-an vesznek részt a monumentális előadásban. Minden centire ki van számítva; a díszletfestők még az utolsó ecsetvonásokat végzik a havas házfalon, a balettnövendékek a takarásban várnak. Wakabayashi Yuki, aki ma Mária hercegnő szerepét táncolja, a színpad oldalán éppen a spicc-cipőjét húzza.
„Japánban születtem, 14 évesen viszont már Németországban, Stuttgartban tanultam” – meséli Yuki. „Édesanyám is balett-táncos volt, így számomra nem volt kérdés, hogy az ő pályáját szeretném folytatni. Még úgy is, hogy több ezer kilométerre élek tőlük. Karácsonykor nem tudunk találkozni, de a nyáron mindig hazautazom.”
Wakabayashi Yuki először táncolja ezt a szerepet, rajta kívül még tízen lépnek a szezonban Máriaként a színpadra. És erre áhítozik a 10 éves Schimicsek Sára is, aki Marikát kelti életre. Élete első interjúját adja, a Magyar Nemzeti Balettintézet növendéke, és már most tudja, mit szeretne felnőttként eltáncolni: Júliát, Giselle-t és természetesen Mária hercegnőt. Négyévesen látta először A diótörőt, és azonnal szerelembe esett a darabbal és a balettel is. Így volt annak idején ezzel Lovisek Eszter is, aki Marika édesanyját játssza, miközben az öltözőben ott sertepertél körülötte 6 éves kislánya, Audrey is. Ő is gyerekként került először A diótörő szereposztásába, és azóta jó néhány karakterben volt látható.
Nálunk általában december 27-én van a karácsony, mert 24-én és 25-én is színpadon vagyok.
„Ha kedve van, Audrey is eljön velem” - meséli Eszter. "Ő is táncol, én négyéves korom óta balettozom; nagyon mozgékony gyerek voltam, anyukámnak pedig megtetszett a balett, így kezdtem el.”
Egy helyre ezren is jelentkeznek
Kezdődik a próba, a korcsolyapályán suhannak a táncosok. A trükk: görgőket rejtettek a pengékbe. Sára már a színpadon, láthatóan minden izgalma elszáll. Pedig elárulta, hogy az előadás előtt nagyon izgul.
Szakács Veronika, a jelmezesek csoportvezetője alig látszik ki a sok kabát mögül, ahogy a folyosón siet. A diótörő alatt tízszer öltöznek át a művészek.
„Az előadás közben ott állunk a takarásban, és ha látjuk, hogy szakad a ruha azonnal megvarrjuk, amint a művész lejön” – meséli Veronika. „Mindig rajongtam a régi viseletekért, itt pedig bőven van ilyen jelmez, ezért is szerettem volna az Operaházban dolgozni. Nekem még az egyik ismerősöm szólt, hogy van felvétel, előny volt a varrónői múlt. Ma már ennél is nehezebb bejutni.”
Ennél nehezebb pedig csak az Operaház balettművészei közé felvételt nyerni.
Egy-két meghirdetett pozícióra ezren is jelentkeznek, akár 40-50 országból” – mondja Solymosi Tamás, az Operaház balettigazgatója. „Többek között azért is vonzó a Magyar Nemzeti Balett, mert a repertoárunk 80 százaléka klasszikus darab, ahogyan A diótörő is.”
Az igazgató az elmúlt 12 évben összesen öt előadást nem látott a Magyar Nemzeti Balett produkciói közül, és természetesen most karácsonykor is itt lesz.
Egy tánctársulatot nem lehet egy kávéházból irányítani. Együtt kell létezni a ház minden dolgozójával, hiszen ők is itt élnek. Az életük olyan, mint egy élsportolóé.
A hópihék nem rivalizálnak
A színpad mögötti folyosón, alig hatéves kiskatonák masíroznak, a színpadon az egyik kislány egér elhagyja a maszkját, de ügyesen megoldja a váratlan helyzetet. Sorakoznak a hópihe lányok, hamarosan színpadra lépnek hófehér tütüjükben. Itt valóban minden centiméter számít; a hófehér ruha, a fehér világítás és a szakadó hó – melyek valójában papírdarabok -, a szereplők szinte semmit nem látnak. Valójában a közönséget sem. A szólót ma Földi Lea és Sawatzki Aglaja táncolja. A két művész szép példája annak, hogy nincs rivalizálás a hópelyhek között. Még menyasszonyok is egy hónap különbséggel lettek.
„Művészcsaládból származom, szinte a Miskolci Nemzeti Színházban nőttem fel, hiszen a szüleim ott voltak színészek” – meséli Lea. „A testvéreim is színészek lettek, de van a rokonságban, aki csellózik, hegedül, vagy éppen zongorázik. Csak én táncolok.”
Aglaja tökéletesen beszél magyarul, Németországban született. 14 évesen jött Budapestre tanulni; az édesanyja érezte, hogy nem marasztalhatja, hiszen annyira tudta, hogy itt akar balettozni.
„A párom magyar, de nem a balett világában mozog” – magyarázza Aglaja. „Ugyanakkor velem együtt nőtt fel, így tisztában van azzal, hogy egy táncosnak mennyire fontos a hivatása. Túlélte a kapcsolatunk azt a négy évet is, amíg Csehországban dolgoztam, az pedig teljesen természetes, hogy karácsony mindhárom napján színpadon vagyok. Ez a mi ajándékunk a nézőknek.”
Felmerül bennem, hogy miután több ezer jelentkezőből vesznek fel egy-egy táncost az Operaház balett-társulatába, mi az a plusz, ami még közülük is kiemeli a szólistákat, azokat, akik főszerepet táncolnak.
„A technika alap, de az is egy furcsa jelenség” – mondja Solymosi Tamás. – „Ami ma elég, holnap már kevés lesz. Itt természetes, hogy mindenki centire pontosan tudja a mozdulatokat. De hogy kié a legtisztább metodika és az őszinte szerepformálás, nos, ez döntheti el egy-egy szerep sorsát.”
A függöny közben aláhull, a díszlet karácsonyfát szétszedik. Vége az első felvonásnak.
