Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mikor jártál utoljára erdőben? És megnézted jó alaposan a fákat, megsimogattad a mohát, vagy csak próbáltál minél gyorsabban eljutni a kilátóhoz? Az erdőfürdő nem teljesítménytúra, előfordul, hogy több óra alatt 200 métert tesznek meg a résztvevők, ám annál hosszabb utat járnak be a lelkükben.
Az 1800-as években 900 millió ember élt a Földön, és ebből csupán három százalék volt városlakó. Mára 8 milliárdan vagyunk, és az emberek több mint fele városban él. Túl közel vagyunk egymáshoz, szögletes formák között töltjük a mindennapjainkat, és ebben a környezetben agresszívvá válunk vagy teljesen eltompulunk. Az erdőfürdő többek között ebből az állapotból is ki tud minket mozdítani.
„Azzal tartozik, hogy meggyógyul”
A 80-as években, Japánból indult az erdőfürdőzés, azaz a shinrin-yoku, amely leginkább arról szól, hogy a természetben megmerítkezve tehetjük le problémáinkat.
„Az eredeti japán módszer leginkább a gyógyításra, az egészségre fókuszál – avat be Györffy Évi, erdőfürdő-vezető. Aztán az erdőfürdő megérkezett az Egyesült Államokba, ahol inkább a természettel való kapcsolatra helyezték a hangsúlyt. Én az integrált erdőterápiát tanultam Írországban, ami a gyógyászati és a kapcsolati erdőterápiát integrálja és állítja az ember és a természet egészségének szolgálatába, holisztikus szemléletben.”
Évi – aki az elsők között lett erdőfürdő-vezető itthon – messziről indult. Közgazdászként végzett, de mindig is érdekelték az élet nagy kérdései; dharmaoktató lett, csatlakozott egy zen buddhista közösséghez, már egyetemi évei alatt jógázott, meditált és gyakran kijárt az erdőbe, szeretett a fák között lenni, néha kicsit énekelni.
„Aztán 30 évesen rákbetegséget diagnosztizáltak nálam – mondja Évi. Akkortájt sokat jártam ki az erdőbe sétálni, és rájöttem, mennyire megnyugtat ez a közeg.
Meglepő módon, egyáltalán nem rémített meg, hogy talán itt a vége. De történt valami, amiről a mai napig nem tudok könnyek nélkül mesélni.
Egy műtét után hálapénzt akartam adni a professzornak, aki eltolta a kezem, és azt mondta: »Én magától nem fogadok el semmit. Gyógyuljon meg, legyen boldog és egészséges!« És akkor tudtam, hogy meg kell gyógyulnom, mert valakinek fontos vagyok.”
Erdei élmények, hanggal, illatokkal
Györffy Évi múltja után azonban visszatértünk a jelenbe, és beléptünk az erdőbe. Azt mondja, hárman veszünk részt ebben az utazásban: ő, én és a természet.
„20-30 perc után van az első olyan pont, amikor a természetben járva a tudatállapot megváltozik, és mérhető módon csökken a stressz, amely számos népbetegségért felel – szögezi le Évi. Többek között a stressz számlájára írható sok esetben a meddőség, a szív- és érrendszeri megbetegedések, az emésztőrendszer problémái, de akár a daganatok is. Az erdőfürdő során éber tudatállapotban vagyunk, de relaxálunk. Csökken a kortizolszint, amely jó hatással lesz az egész hormonrendszerre és a hangulatra is, az idegrendszer is kisimul.”
A fák által kibocsátott fitoncid vegyületek, amelyek eredendően a növényt védik a fertőzésektől, az emberi immunrendszerre is jó hatással vannak. Az erdőfürdő során nem beszélgetünk, hanem befelé figyelünk; ebben is különbözik egy kirándulástól.
Az erdőfürdő-vezető azt mondja, sokszor nem könnyű a természettől távol került embert visszavezetni ebbe a közegbe.
„Vannak például, akik tartanak a kullancsoktól. Őket nem fogom azonnal leültetni az aljnövényzetbe, mert biztosan nem tudják magukat elengedni. Sőt, lehet, hogy inkább a Margit-szigetre megyünk, és hozok kullancsriasztó sprayt, hogy még inkább biztonságban érezze magát.”
Mi viszont leülünk egy tisztáson, és Évi meditációt vezet. Bár én magam is szeretek kirándulni, még soha olyan tisztán nem hallottam és éreztem a környezetet, ami körülvesz, mint most. Valahol a távolból hallatszik a motoros fűrész, a túrázók hangja, de egyre tisztábban érkezik meg hozzám a madarak éneke, a falevelek susogása. Kezdenek lecsendesedni a gondolataim.
Segíti a lezárást
Az egyik legnagyobb különbség az erdő és az épített környezetünk között, hogy a természetben teljesen más formákat láthatunk. Nem szabályosak, jobban teret adnak a fantáziának. Évi arra kér, hogy válasszak ki egy olyan fát, ami valami miatt megszólít. Bevallom, először tanácstalanul nézelődöm, majd odasétálok két fához, amelyeknek mintha a törzsük egy gyökérből indulna. Addig nézegetem őket, míg arra jutok, hogy a jobb oldali lehet a nő, bal felől áll a férfi. Csupa moha az oldaluk – bár az iskolában megtanultuk, hogy a fa északi oldala mohás, ám a két fának éppen az egymással szemben lévő része. Mivel hívogatóan puhának tűnik, hát ráfektetem a tenyerem. Meglepően kellemes érzés. Egy idős házaspár sétál az ösvényen, láthatóan nem lepi meg őket, amiért a mohát simogatom. Évi jó darabig hagyja, hogy időt töltsek magammal és a fákkal. Nem is tudom, mikor voltam ennyi időt saját magammal.
„Egy-egy ilyen alkalmat mindig teával szoktunk befejezni, utalva az eredeti japán gyökerekre. Az első pohár mindig az erdőé – mondja Évi, miközben kilöttyenti az italt. A lezárást is segíti az erdőfürdő; az én kapcsolataim is megváltoztak, jó néhányat el is engedtem. A fák ebből a szempontból is nagy tanítók; azokat az ágait, amelyek a törzsük alján vannak, és nem éri a fény, idővel elhullajtják. Nem gondolkodik rajta, hanem megválik tőle, mert már nem tudja tovább táplálni. Valahogy nekünk, embereknek is így kellene ezt, és talán egyszerűbb lenne az életünk.” (Címlapfotó: Runyai Gábor)
