Taker One graffiti street art

Korábban programozóként dolgoztál, a falfestés, pontosabban a street art szép lassan szüremkedett az életedbe. Hogyan lett belőle főállás?

A graffiti 2001-ben kezdett érdekelni, majd pár év „firkálgatás” után áthelyeztem a fókuszomat egy művészibb vonalra. 2005 elején került elém és tetszett meg a fotorealisztikus irányzat, amelyet követően több mint egy évtizedig azon dolgoztam, hogy a saját magam által elképzelt és elvárt minőségben legyek képes kivitelezni az alkotásaimat. Nagyjából e folyamat végével párhuzamosan rövidebb-hosszabb külföldi nyaralások, utazások során időt szakítottam a festésre, így újabb és újabb izgalmas referenciákat tudhattam magaménak. Ezek birtokában jelentkeztem külföldi street art fesztiválokra és művészeti eseményekre, mígnem körülményessé vált az itthoni és külföldi projekteket összeegyeztetni az addigi irodai, programozói munkámmal. Manapság a munkaidőm java része festések szervezésével, e-mailezéssel, tervezéssel megy el, és néha még akár festeni is van lehetőségem.

Fotorealisztikus alkotásaidhoz kiktől nyertél inspirációt?

A fotorealisztikus graffiti úttörőinek nevezhető német Maclaim csoport jelentett fő inspirációt a karrierem elején. Ők 2005 körül szinte egyedüliként alkottak ilyen jellegű képeket – mára minden fűszál alatt fotorealisztikus stílusban dolgozó művész lapul. Én már sokkal inkább a saját munkámra koncentrálok, már kevésbé érdekel, hogy ki mit csinál. Inspirációt magamban keresek, de azért sokat jelentett, amikor a Maclaim csoport tagjaitól is érkeztek lájkok a munkáimra az Instagramon.

Mi volt a legelső próbálkozásod?

Egy téglakerítésre ezüst színnel festettem fel az akkori művésznevemet. Ez úgy tizenöt éves koromban volt. Az első fotorealisztikus próbálkozásaimat otthon, nagyobb kartondarabokra készítettem, na persze ezek még nem voltak túl részletgazdag alkotások. Az alap alkotói stílusom a fotorealizmus maradt, de amióta elégedett vagyok a fotorealisztikus kidolgozásom minőségével, hangsúlyt fordítok arra is, hogy valamivel kicsit megbontsam, vizuálisan izgalmasabbá és dinamikusabbá tegyem a munkáimat. Az utóbbi időben a legtöbb alkotásomban megtalálható splashek ezt a célt szolgálják, de most ezek azok, amik konstans kísérleti állapotot jelentenek, vagyis fejlődnek, fejlődhetnek. A fejemben sok ötlet van, amelyek még megvalósításra várnak.

Hogyan képzeljük el magát az alkotói folyamatot?

A festendő felületből indulok ki, vagyis hogy a falfelület fekvő vagy álló tájolású-e. Rendszerint figyelembe veszem az egyéb adottságokat is (ablakok) és a fal környezetét is. Utóbbira jó példa az Izraelben készült Macska-Tigris képem, ahol a fal előtt álló villanyoszlop kapott szerepet az összképben. A téma részben megbeszélés kérdése, a legtöbb esetben ugyanis nem én fogom napi szinten nézegetni azt, amit festek az ország vagy a világ másik felén, habár a mostanra közel húszévnyi tapasztalatommal jó esély van rá, hogy jobban tudom, mi fog jól mutatni egy adott falon. A nem falfestéssel foglalkozó grafikusok tervei általában csak látványterven néznek ki jól, falra nem valók, aki pedig egyáltalán semmilyen vizuális érdeklődéssel nem rendelkezik, az pláne jobban jár, ha rám bízza a témaválasztást. Jó példa erre az egyik betongyár silóira festett mókusom. Azok a silók nem lennének üdítő látványok, ha betongyár-témában kellett volna festeni rájuk, így viszont minden ott dolgozónak barátságosabb a környezete, a környéken is izgalmas, jól azonosítható tájékozódási pontot jelentenek a festett silók.

Bizonyára van olyan alkotás, amely különösen kedves a szívednek.

Minden festményemhez élmények kapcsolódnak, rájuk nézve emlékek tömkelege jut eszembe, és szerencsére ezek javarészt pozitívak. Sokszor emlegetem kedvencemként a New York-i elefántos munkámat, a hat emelet magas festményt. Aztán ott vannak az izraeli munkáim: az útjaim során megismert fantasztikus művésztársaim és a közös élmények jutnak eszembe róluk. Említhetném még az Új-Zélandon készült kutyáslány-festményemet is, mely konkrétan az akkori szállásom udvarában készült, így gyakorlatilag korlátlan idő állt rendelkezésemre az elkészítésére. Ez nagyon ritka lehetőség, mert általában szigorú határidőkkel kell dolgoznom.

Nekem is van egy kedvenc falfestésem tőled: Újpesten, ahol közel harminc évig laktam, egy négyemeletes ház aljában látható egy hatalmas, fekete kutyát ábrázoló kép. Emlékszem, egy nehéz nap után sétáltam haza, meglehetősen bosszúsan, amikor megláttam. Rögtön mosolyogni kezdtem. Ekkor már jó néhányan nézegették az alkotást, lejöttek a panelházak lakói, de még a közeli kisboltból kifelé haladók is meg-megálltak a fal előtt. Szebbé tetted az emberek napját.

Mindig nagy örömöt és motivációt jelent ilyen visszajelzést hallani, köszönöm, hogy elmondtad. Az a kutyus korábban az Ebremény Kutyavédő Egyesületnél gazdira váró blöki volt, egyfajta támogatásként készítettem, hátha előremozdítom az otthonra találását. Egyébként a fekete kutyákat vagy éppen cicákat sokkal kevesebben viszik haza a menhelyekről, mint más színű sorstársaikat, ezért nem is volt kérdés, hogy egy fekete kutyáról készítek portrét.

Magyarországon van olyan munkád, amely jelenleg is látható?

Az újpesti munkákon kívül az erdőteleki mókus az, aminek biztos helye van, illetve Pécsett van jelenleg a legnagyobb alapterületű munkám, ami egy kölyökkutyust ábrázol egy origamikutya társaságában. A Siófok-Kiliti repülőtéren is látható egy kisebb alkotásom – nem tudok róla, hogy lefestették volna.

Szerintem a legtöbben nem vagyunk tisztában azzal, mi a különbség graffiti és street art között. Elmagyaráznád?

A graffiti tipikusan betűfestést takar, és jellemzőjének tartják az illegalitást, ebből fakadóan a rongálást is. A street art minden, ami nem a betűfestést helyezi fókuszba, és az illegalitás sem annyira szükségszerű eleme. És ott van még egy fontos fogalom, nevezetesen a murálfestészet, mely alatt kifejezetten az óriási felületek, tűzfalak kidekorálását értjük. Amivel én foglalkozom, arra a graffiti kifejezést használni nem szerencsés, általában a street artist/mural artist meghatározást szeretem alkalmazni.

Állandó vita folyik arról, hogy hol húzódik a határ az értékes és a káros, a vandalizmus és az alkotás között.

Tipikusan a „Marika szeretlek” jellegű üzeneteket szokás egyértelműen falfirkának tekinteni, tehát az ilyesmi nem graffiti, nem street art, de én azt mondom, hogy mindenkinek magának kell eldöntenie, mit tekint művészetnek és értékesnek. Street art lehet egy egyszerű, pár vonalas falra festett smiley, aminek az elkészítésére egyébként bárki képes.

Hogyan találnak meg a hazai és a külföldi felkérések?

Alapvetően egy megrendelésnek két fő feltétele van: az egyik, hogy tudjanak rólam, a másik pedig, hogy szükségük legyen egy festményre. A művészi karrier legnehezebb feladata az előbbin való munka, vagyis hogy az ismertségben egyről a kettőre lépjen az ember. Minél több embernek juthat az eszébe egy marketingmeetingen, hogy „hoppá, én tudok egy művészről, akivel együttműködhetnénk”, annál több potenciális felkérés érkezik. Magyarországon ilyen tekintetben elég jól állok már, persze helyiként könnyebb. A külföld trükkösebb, mert ott a feladat az, hogy előbb jussak valakinek az eszébe, mint a helyi művészek. Itt általában a szubjektív értékelés dönt, azaz ha a megrendelőnek tetszenek a munkáim, akkor van rá esély, hogy felkérjenek. Az sem példa nélküli persze, hogy a későbbi projekttől függetlenül zajló beszélgetés vezet végül egy felkéréshez.

Követed a hazai szubkultúra helyzetét? Jónak tartanád, ha lennének graffititanfolyamok?

Őszintén szólva egy ideje már nem követem a magyarországi helyzetet olyan mértékben, mint régebben. Létezik egy maroknyi művész, akikre véleményem szerint érdemes odafigyelni, de az országban az általános mentalitás még nem nőtt fel arra a szintre, hogy óriási utánpótlásképzésbe kellene kezdeni, és rendkívül kevés olyan kezdeményezés van még, ahol valódi street art művészek munkáira számítanának. Remélem, változni fog a helyzet.