Legjobb Bud Spencer Terence Hill filmek

Mikor mozikba került a Skywalker kora, a hatalmas csalódás közepette többé-kevésbé eltemettem gyermeki rajongásomat a Star Wars iránt – legalábbis egy időre. Ugyanígy vannak zenék, amiket már mosolyogva hallgatok, visszagondolva azokra a balga időkre, mikor még ezekre keltem-feküdtem. Jó kérdés, hogy mennyire csúszna könnyen mai fejjel a Winnetou négy kötete (a filmek sajnos nem állták ki az idő próbáját). Nemrég hasonló revideáló szándékkal néztem végig az összes Bud Spencer és Terence Hill-filmet. Féltem, hogy a poénok, a történetek botegyszerűsége, a verekedések bugyutasága már nem lesznek olyan nagy hatással rám, mint arra a gyerekre, akinek a vasárnap délutánok ‒ főleg ősszel és télen ‒ sokszor szóltak a kereskedelmi csatornák reklámblokkjainak bámulásával, amiket néha félbeszakított egy-egy Bud Spencer és Terence Hill-film (ismerős, ugye?).

Nos, röviden-tömören: a félelmem nem igazolódott be, még mindig remekül szórakoztam. Hogy ezt megpecsételjem, sorrendbe tettem az összes filmet.

A legjobb Bud Spencer–Terence Hill-filmek

10. Mindent bele, fiúk!

Az 1972-es film bár kissé csapongó, és a története sem valami acélos, mégis szerethető és tele van klasszikus jelenettel. A főszerepben újra két testvér, akik kényszerleszállást hajtanak végre egy repülőgép hangárjában. Persze az egész csak színjáték, ők ugyanis csak a biztosító pénzére pályáznak. A trükk működik, ám később, amikor valódi kényszerleszállást kell végrehajtaniuk a dzsungel közepén, már igazi problémával találják magukat szemben. A közeli faluban egy öregemberre bukkannak, akinek ugyanakkor van valamije, ami jó pénzért biztosan elkelne egy kis piacon...

Érdekessége, hogy Bud Spencer a film forgatása után sikeres pilótavizsgát tett kisgépekre és helikopterekre. 12 évvel később pedig megalapította a Mistral Air légiposta-vállalkozását, ami nemcsak leveleket és csomagokat szállított, de keresztény zarándokokat is Olaszországból. Nem sokkal később eladta jól menő vállalkozását az olasz postának, a kapott összegből pedig szövőgyárat vett, ahol gyerekruhákat készítettek.

Salud (rálő Plata repülőgépére, ami lezuhan): Plata, Plata, Plata! Nem akartam! (odaér, kinyitja a repülőgép ajtaját, ami mögül Plata nagy erővel fejbe rúgja úgy, hogy az elterül).
Plata: Betojtál, mi?

9. Isten megbocsát, én nem!

Abszolút nem tipikus filmje a párosnak: alig akad nyoma a humornak, és nem egy különösen véres jelenetet tartalmaz. Bud Spencer és Terence Hill a film forgatásán találkoztak először, és mindketten itt kaptak először főszerepet ‒ korábban mindkettejük csak kisebb-nagyobb mellékszerepekben tűntek fel. Terence Hill szinte az utolsó pillanatban kapta meg a főszerepet, mert az eredetileg kiválasztott színész ‒ aki annak idején szintén olcsó spagettiwesternekből szerezte meg napi betevőjét ‒, Peter Martell csúnya balesetet szenvedett. Részegen összeveszett a feleségével, és belé akart rúgni, ám koordinációs képességei tompulásának köszönhetően ez balul sült el: a falba rúgott, a lába pedig eltört. Így jött a képbe Terence Hill. A többi pedig történelem, és valószínűleg sosem örültünk ennyire egy lábtörésnek. Az anekdoták szerint egyébként Bud Spencer is csupán egyetlen okból kapta meg a szerepet: nagydarab termete különösen előnyös volt Hutch szerepére, de ekkor még se lőni, se lovagolni nem tudott, sőt, szakálla sem volt! A két pofonosztó ikonikus alakja tehát itt született meg 1967-ben, és bár viszonylag keveset szerepelnek együtt a vásznon, már itt is erősen tetten érhető, hogy mennyire jól működött köztük a kémia.

Cat Stevens: Hé, te! Egy ember jön majd erre napok múlva. Könnyen felismered, mert jó húsz mérföld kaptatás után ér majd ide, és nem lesz túlságosan vidám. Ha látod, add neki ezt a lovat. Az övé.

8. Fordítsd oda a másik orcád is!

Kétféle magyar szinkron is készült a filmhez: az egyik alkalommal a Morcos misszionáriusok címet hallhatjuk a stáblistát olvasó hölgytől. A sztori amúgy a megszokott, csak egy kicsit egzotikusabb környezetben: Pedro atya (Spencer) és J. barát (Hill) misszionáriusként szórják az igét az Antillákon. A hittérítés persze nem mindig hozza meg a mindennapi kenyerüket, így aztán kénytelenek különféle árukkal üzletelni. Persze a pénztárcáját terebélyesen hizlaló helyi üzletembernek ez hamar szemet szúr, aki nem éppen békés szavakkal próbálja leradírozni őket a karibi térség térképéről. Persze Isten két szolgájának lesz ehhez egy-két pofonja.

Pedro atya (rámutat a fogfájós férfi arcára): Ki kéne húzni. Érzéstelenítésre lesz szükség. Egy- vagy háromperceset?
Férfi: Háromperceset.
Pedro atya (megmossa a kezét): Számolj lassan tízig!
Férfi: Egy... (Pedro atya leüti, majd puszta kézzel kihúzza a férfi fájós fogát.)
J. barát: Ne feledjétek, ne illessétek vassal az emberi testet, mi másért adott nekünk az Isten két kezet?

7. Különben dühbe jövünk

Csak az a szép Buggy, az fog hiányozni! A magyarországi közönség e film bemutatásakor ismerkedhetett meg Bud Spencerrel és Terence Hillel 1977. február 10-én. Persze először csak feliratosan: a szinkron csak öt évvel később készült el. Ez nem akadályozta meg a nézőket, hetekig telt házas vetítések futottak. A korábban készült filmeket egyébként (például Az ördög jobb és bal keze-filmeket, a Mindent bele, fiúkat) a ’80-as évek végén és a ’90-es évek elején mutatták be.

A konfliktus forrását jelentő kis piros autó – ami olyan könnyedén robban és gyullad ‒ egyébként egy 1972-es Puma Dune Buggy. Az olasz autógyártó vállalat elsősorban összerakható, nem utakra szánt, limitált kiadású kocsikra specializálódott. Ilyen volt a Dune Buggy is, amit ‒ mint ahogy ebben az időben a buggykat általában ‒ egy VW Bogárból alakítottak át.

Kid: Téged ez nem zavar? (rámutat a brigádra, akik éppen szétverik a kocsmát)
Ben: Nem, én csak a szivarfüstre vagyok allergiás. (nyugodtan folytatják a sör-virsli versenyt) Mintha azt mondtad volna, hogy ez csöndes, nyugodt hely.
Kid: Az is, kivéve, amikor nem az. (egy székdarab véletlenül majdnem a korsójába esik, flegmán odébb dobja)

6. Nincs kettő négy nélkül

Gyerekkoromban sokszor álmodoztam arról, hogy hasonlítok majd valami gazdag milliárdosra, aki egyik pillanatról a másikra megjelenik a nappalim küszöbén és felajánl egymillió dollárt, ha helyettesítem az egzotikus Brazíliában. Miután örömmel elfogadom az ajánlatot, a repülőutat azzal töltöm, hogy megpróbálom megtanulni a Bastiano Coimbra de la Coronilla y Azevedo nevet.

Zseniális alapötlet és ugyancsak zseniális film a Nincs kettő négy nélkül, a páros utolsó igazán jó alkotása. Az egy évvel későbbi Szuperhekusok és az egy évtizeddel későbbi Bunyó karácsonyig már csak erőltetett pofozkodásként élnek a fejünkben. Brazil milliárdosokként viszont még jól muzsikáltak ‒ Bud Spencer a film kezdőjelenetében egyszerű csavargóként is: a füstös talponállóban tényleg ő szaxofonozott. Imádott mindent, ami zene volt: énekelt, komponált, hangszereken játszott. Érdekesség még, hogy nemcsak a két csavargó Greg és Eliot kaptak 1-1 millió dollárt a Coimbrák eljátszásáért, de Bud Spencer és Terence Hill is pontosan ennyit vittek haza a filmért ‒ ez az összeg annak idején különösen magas volt.

Nehéz egyébként egyetlen emlékezetes sort idézni a filmből, tele van jobbnál-jobb beszólással, az egyik legtöbbet idézett filmjük, de ezt a mondatot sosem lehet megunni:

Az a tény, kedves kuzin, hogy a mi kis kópénk Tangónak hívja magát a szamba országában, rögtön megvilágosítja számunkra, hogy mekkora nagy seggfej.

5. Kincs, ami nincs

Egészen biztos vagyok benne, hogy ez volt az első Bud Spencer és Terence Hill-film, amit életemben láttam, így aztán különösen közel áll a szívemhez. Kétségkívül a legnépszerűbb és legtöbbet játszott filmjük, itthon három évvel az eredeti bemutató után láthattuk.

Az eltűnt sziget, Pongo-Pongo felvételeit egyébként a Miamihoz pár kilométerre levő, és azt híddal összekötött Key Biscayne-n vették fel (ahogy a film többi részét is). Bár Pongo-Pongo szigete nem létezik a valóságban, a filmben megismert japán katonát megtörtént események ihlették. A Fülöp-szigetekre kivezényelt Onoda Hiroo 1945 után majdnem harminc éven keresztül hitte, hogy a háború még mindig tart, csakúgy, mint a filmben Kamaszuka.

Alan (kinéz a barlangból, odakint egy csapat felfegyverzett bennszülött várja őket, haláli nyugodtsággal visszafordul Charlie-hoz): Téged keresnek.

4. Nyomás utána!

A nincstelenekre újra rámosolyog a szerencse: a Nyomás utána! főhősei egy útszéli kocsmában verekedés közepette ellopnak egy kamiont. Addig menekülnek, amíg visszafordíthatatlan félreértésbe kerülnek: véletlenül CIA-ügynökök lesznek. (Még ha a film egyik nagy bakija, hogy a CIA csakis az USA határain kívül ténykedik, a belföldi ügyekért az FBI a felelős.)

A film főgonosza, a különleges orgánumú Horváth Gyula szinkronjával megáldott K1 a James Bond-filmek világuralomra törő főgonoszainak képére lett formálva. Nemcsak nonszensz jövőképe és gonosz terve miatt, hanem testi fogyatéka miatt is: K1 ugyanis biceg, egyik mutatóujja pedig csonka, mint ahogy a Bond-filmek több ellenfele is némi testi hibával és kisebbségi komplexussal bír. A James Bond-sztorikkal nem ez az egyetlen közös pont: az akciót irányító Tigris tökéletes tükre M ügynöknek, a teszetosza kütyügyártó pedig Q-nak. Nem is beszélve természetesen a kütyükről.

Egy dolog azonban mindig is borzasztóan zavart, mégpedig az, hogy egy lift hogyan jut el egy kisvendéglő mellékhelyiségéből egy tenger közepén hánykolódó luxusjachtra? Értem én, hogy az egész világ egy nagy hatalmas nagy vécé, de mégis...

A film vége felé egyébként van egy apró utalás a korábban készült ...és megint dühbe jövünkre, amikor a fagylaltárusnak álcázott ügynök azért hagyja el őrhelyét, mert a pisztácia elfogyott. A szinkronnal kapcsolatban is akad némi anekdota: az első verziót Vajda László (Spencer) és Szersén Gyula (Hill) szinkronizálta, mindkettőjük volt már a színészpáros magyar hangja, kevésbé népszerű westernek esetében. Bujtor István azonban olyannyira felháborodott e verzión, hogy egy évvel később elkészült vele és Ujréti Lászlóval az újabb kiadás, az MTV2-n pedig már ezzel mutatkozott be a film (az 1985-ös mozibemutató feliratosan történt).

Doug: Miért van két WC-csésze? (mutat a bidére)
Rosco: Ejnye, hát nem tudtad? A milliomosok egyszerre csinálják.
Doug: Ilyen bunkók?

3. Az ördög jobb és bal keze 1–2.

Ne feledjük, hogy Bud Spencer és Terence Hill is a spagettiwesternek napsütötte, piszkos világából vált világhírűvé. Első filmjeikben nincstelen bűnözőkként, lótolvajokként, sheriffként pofozkodtak. Ilyen volt a Cat és Hutch-trilógia, amelynek első felvonása az Isten megbocsát, én nem! volt (a másik két film az elsővel ellentétben már vígjátékként készült). Az utolsó számlát te fizeted, Élet vagy halál, Nevem: Senki, Akik csizmában halnak meg, Vadnyugati Casanova, Egy zseni, két haver, egy balek: pár cím Spencer és Hill spagettiwesternes korszakából, amelyekből nem mindegyik vált közönségkedvenccé, többek közt éppen abból az egyszerű okból, mert nem olyan jó filmek.

1968-ban a Volt egyszer egy vadnyugattal a műfaj elérte csúcsát: míg abban az évben az olasz filmkészítés egyharmadát western tette ki, a következő évben ez már csak az egytizede volt. A spagettiwestern utolsókat rúgta, mint ahogy általában western műfaja már Amerikában is leáldozóban volt. Ekkor érkezett Az ördög jobb és bal keze első része, amely Spencert és Hillt nemzetközileg is nagy sztárrá tette – a film mindmáig hivatkozási pont, és többek közt Tarantino egyik kedvence ‒, és újabb irányt és lehetőséget adott a filmkészítőknek: a spagettiwestern tud működni humorral is. A film erősen parodizálta a műfaj ikonikus karaktereit, jellemzőit. Utaltak rájuk és tisztelegtek előttük, Trinity karakterében például Clint Eastwood vagy Franco Nero karaktereit láthatjuk. Az ördög jobb és bal keze 1970-ben került mozikba, a nagy sikerre való tekintettel pedig rögtön le is gyártották az összeférhetetlen testvérpár történetének második felvonását. Habár a későbbi westernfilmjeikben mindig ezeket a manírokat reprodukálták, nagy szerencse, hogy sosem ragadtak bele annyira a karakterekbe, hogy a spagettiwestern 1975-ös halálával ők is a feledésbe merüljenek. Persze ehhez hozzájárult az is, hogy egyre több olyan filmben is szerepeltek, amikben nem vadnyugati gúnyába kellett öltözniük.

Trinity: Beláthatod, hogy amikor vén ribancnak nevezték a mamánkat...
Bambino: Tán nem ribanc?
Trinity: De. De vénnek nem vén.

2. Bűnvadászok

Te mondd, hogy rablótámadás...

Az ördög jobb és bal keze hatalmas sikere után mind a nézők, mind az alkotók közt nagy egyetértés volt, hogy Spencer és Hill karaktereit és a bunyókat ügyesen át kell menteni egy modern kori közegbe. A Bűnvadászok készültekor már senki sem volt kíváncsi a spagettiwesternekre, de pont itt látszik, hogy az ősi recept még ugyanaz marad. Hiszen ez a film sincs olyan távol az olasz western műfajától, tulajdonképpen ugyanazt a sémát követi, mint korábban. Az amerikai nagyvárosok rendőrei olyanok, mint a cowboyok. Pisztollyal a kezükben, lovakkal ‒ pontosabban szép motorokkal ‒ az igazságért küzdenek. A két főszereplő pedig nincstelen csavargók, akik üres zsebbel és hassal keresnek munkát, hogy aztán akaratuk ellenére legyenek az igazság harcosai legalább arra az időre, amíg a konfliktus meg nem oldódik.

Ez volt az első filmjük, amit nem Európában forgattak ‒ a spagettiwesterneket Spanyolországban és Olaszországban vették fel ‒, és mivel a díszleteket nem akarták felépíteni, a stáb jobbnak látta, ha Miamiban forgatnak. Az engedélyek meg is voltak, ám a rendőrséget nem értesítették arról, hogy a nyílt utcán, rendőrautóval fognak szirénázva forgatni. Hamar érkezett is a bejelentés a helyiektől, az őrs pedig hamar ott is termett. Spencer és Hill még a megérkezésük előtt jobbnak látták, ha gyorsan kiszállnak és felfele tartott tenyérrel a motorháztetőre teszik a kezüket ‒ egyenruhában ‒, amíg tisztázzák a helyzetet.

Wilbur Walsh: Hát ez meg mi?
Férfi: Belépő a kormányzósági épületbe.
Wilbur Walsh: Igen? És mit csinálsz te ott, takarítasz?
Férfi: Nem, én vagyok a kormányzó.
Wilbur Walsh: Ha-ha! Hallod ezt? Ez a brokkoli a kormányzó!

1. ...és megint dühbe jövünk

Örök félreértés, hogy ez a Különben dühbe jövünk folytatása, közben csak a magyar címfordítók használták ki az első film hatalmas sikerét (mintha a tömeg nem özönlött volna egy Bud Spencer–Terence Hill-filmre). Az eredeti cím annyit tesz ki, hogy „Páros és páratlan” (tény, hogy ez sem túl fantáziadús). A lista első helyét azzal érdemelte ki, hogy ért ahhoz, amihez csak kevés film: a 109 perces játékidő ellenére elképesztően cselekménydús, izgalmas, fordulatos, humoros és nem veszít a lendületéből a végére sem, valamint Bud Spencer és Terence Hill testvérpárosának viszályát minden bizonnyal itt sikerült legjobban megfogni.

Hangulatosan mutatja be a ’70-es évek Amerikáját, mindenféle alvilági arccal és átlagemberrel együtt. Például amikor Charlie telefonál a főnökének, hogy ellopták a kamionját, említi, hogy valamilyen Johnny volt, aztán utána ráförmed a főnökre, hogy nem, nem csak Travoltát hívják Johnnynak: 1978-ban még éppen izzott Amerika a Szombat esti láz sikere miatt. A film idézi a gengszterfilmek világát, ezt pedig több utalással is teszi: például a banda bunkó tagja Bugsy, akinek nevével az egyik legismertebb amerikai gengszterre, Bugsy Siegelre utalnak. Persze Siegel nem volt ennyire balfék: hozzá kapcsolható Las Vegas kaszinóvárosa. Még egy érdekesség, hogy amikor Johnny felettese, O’Connor admirális áttekinti sportsikereit, kérdőre vonja, hogy hogyhogy nem szerezte meg az első helyet az összamerikai ökölvívó-bajnokságon. Johnny szemlesütve válaszol: „Úgy, hogy Charles Monzón lett az első.” Monzón messzeföldön rettegett és hírhedt ökölvívó volt, aki hét éven át volt a középsúlyú mezőny verhetetlen világbajnoka. Sajnálatos módon azonban nemcsak ellenfeleit, de feleségét is verte, 1989-ben második feleségét bántalmazta brutálisan és hajította le otthona teraszáról: a gyilkosság miatt 11 évre ítélték.

Az ...és megint dühbe jövünknek köszönhetjük a Nynfus Corporationt, a hagymás bab és a krumplis hal esetét, a zsugabubust, a papi kék szemét, és nem utolsósorban a pisztáciafagyit.

Charlie Firpo: (miután felkeltik a kamionjában) „Egy: ha alszom, és nem kellő tapintattal ébresztenek fel, elsírom magam. Kettő: a sírással felizgatom magam, és izgalmamban fel kell kelnem. És ha felkelek, bal lábbal kelek. És ha bal lábbal kelek...”

+ 1. A szinkron!

Sosem dicsérjük eleget, pedig a magyar fordítóknak és szinkronszínészeknek nagy szerepük van abban, hogy ennyire szeretjük Bud Spencer és Terence Hill filmjeit. Kevés alkalommal sikerül ennyire jól a magyar szöveg. Olyan zseniális gegek, mint a „búbánatos aszottmajom” vagy a „bájgúnár”, a „zsugabubus”, a „tartósított hegyi levegő”, a „te is, te zabagép” (a hangsúllyal, majd Spencer reakciójával), az „úgy hiányoztál, mint sárgaláz a lepratelepen” felkiáltás vagy az a sóhaj az „én mondom, kegyetlen világban élünk” mondatban mind-mind a Spencer–Hill-filmek sajátossága, amik viszont nem lennének ugyanolyanok a magyar nyelv gazdagsága nélkül, nem beszélve Bujtor István, Kránitz Lajos vagy Ujréti László magyar hangjáról.

A pisztácia tehát elfogyhat, de a páros filmjei iránti rajongás sosem. Ez itt most megpecsételődött.

Borító- és címlapkép-montázs: Csabai Kristóf / Dívány.hu