Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nevét nemigen említik az irodalomtankönyvek, pedig Somlyó Zoltán a 20. század elején a legnagyobbak között indult. A közönség vörösre tapsolta a tenyerét a kabarékban jelenetei és dalai után, miközben ő maga az utcán hajtotta álomra a fejét.
„Bordó mellényt hordott. Fekete ruhájából úgy villant elő ez a vérszínű folt, mit egy hatalmas méretűvé dagadt szív, mely a világot akarja elárasztani. Szép sötét arca felett kékesfekete haj lobogott. Arcképét később még sokáig csodálhatták Galantai kirakatában a hölgyek. Hölgyei, akik mindig »selyemingben s felette vérben« jártak” – emlékezett meg Devecseri Gábor Somlyó Zoltánról a költő halálára írt nekrológjában, 1937-ben.
A Muraközi kis faluban, Alsodomborún 1882-ben született Somlyó Zoltán soha nem volt bővében a pénznek. A költő-újságíró gyakorlatilag körbejárta a „boldog békeidők” Magyarországát: füstös szerkesztőségekben és még füstösebb kávéházakban vetette papírra cikkeit és verseit, miközben olykor még hónapos szobára sem tellett: ilyenkor egy utcai padon húzta meg magát, amíg a rend őrei engedték neki.
Dalok a piros kendőtől a hatcsattos czipőig
Korán elhagyta a szülői házat; szinte menekült kegyetlen apja elől. Schwartz Simon dombóvári nagykereskedő ugyanis naplopónak tartotta a fiát, ellenezte szellemi törekvéseit, csakhamar pedig minden támogatást megvont tőle. Somlyó (aki 18 éves koráig viselte csak a Schwartz nevet) ettől kezdve írásból próbált megélni. 1901-ben Budapestre költözött, és a Magyarország című laphoz szegődött: szalagcímeket gyártott, majd megjelent első kötete, Dalok a piros kendőtől a hatcsattos czipőig. A verseskötet visszhangtalanul maradt, a lapok csak a cím kapcsán fanyalogtak egy keveset. (A hatcsatos cipő egyébként unokahúgáé, a gazdag Pick Erzsié volt, akibe reménytelenül szerelmes volt az ifjú költő.)
Hajadonlány (és férjezett) szeretők
A kötet megjelenése után Somlyó a Közvélemény című hetilap munkatársa lett, ahonnan fél év után, búcsú nélkül távozott. Katonaéveit Kaposváron töltötte, s az volt a terve, hogy visszatér a szülői házba. Apja azonban ismét elüldözte, így nővérénél, a horvát Vrbovsko településen próbált boldogulni, de csakhamar menekülnie kellett: egy felszarvazott férj üldözte el. Útja Fiuméba vezetett, ahol ismét rabul ejtették a szívét: a spanyolos szépség, María Abariendos szeretője lett. Neki köszönheti máig leghíresebb, merészen erotikus versét is:
A Quarnero oly hűs, oly lágy,
mint – gondolom – a kebled...
Ma reggel rádgondoltam és
ráfeküdtem... Ne vess meg!
Helyhiány miatt nem idézhetjük a teljes költeményt, de a „hajadonlány-szerető ajkán legördülő parfőmös nyál”-ról még Ady sem mert írni, hogy a „borítsd szememre szoknyád” felszólításról ne is beszéljünk… Innen is távoznia kellett: María új lovagja rossz szemmel nézte a költő rajongását, és egy kávéházban alaposan megverte.
Költő a sírkőraktárban
Somlyó ezután Sopronban és Nagykanizsán újságíróskodott, majd 1906-ban visszatért Budapestre. Bár a Magyar Nemzet szerződtette, életkörülményei aligha lehettek volna rosszabbak: ágyrajárók szomszédságában bérelt hónapos szobát, s amikor erre sem futotta, tömegszállásokon húzódott meg, vagy krumplis zsákokon aludt egy Ferenc körúti pincében. Hetekig egy Rákóczi úti sírkőraktárban, majd utcai padokon töltötte az éjszakákat, miközben menekült a rendőrök elől, akik gondozatlan külseje miatt be akarták kísérni. Ő maga így emlékezett vissza élete ezen korszakára:
„Estig aludni tömeglakásokban, napi húsz fillérért, esetleg hitelbe, olyan helyen, ahol huszonhetedmagával együtt hál az ember a földön, egymás mellé rakott szalmazsákokon, amelyekről egy reggel egy kabáttolvaj kardnyelőt visz el a razzia, a másik reggel pedig egy szegény uccalányt...”
„Fekete vagyok, szőrös vagyok, ősember vagyok?”
1908-ban Nagyváradra költözött, ahol a „gőgös, ifjú színikritikus” éjjelente vagy a nyomdában virrasztott, vagy pedig Juhász Gyulával búsongott a Kék Macska vendéglőben. Természetesen itt is szerelmes lett, mégpedig munkaadója, a Szabadság kiadójának feleségébe; így ismét távoznia kellett. Szegedre vezetett az útja, itt jelent meg második kötete, amelyet Kosztolányi és Karinthy is meleg hangon méltatott. Egy rövid pécsi kitérő után ismét Budapesten találta magát, ahol szinte azonnal bekerült az irodalmi élet sűrűjébe. Belépője igencsak drámaira sikeredett, ha hihetünk Füst Milán visszaemlékezésének: a málnaszínű mellényt és spárga vékonyságú nyakkendőt viselő költő bemutatkozás helyett ezt kiáltotta:
„Fekete vagyok, szőrös vagyok, ősember vagyok? Azért szeretnek a nők!”
„Piros szenvedély és fekete vég”
Somlyót Karinthy és Kosztolányi is kitüntette barátságával. Kosztolányi „érzéki és finom barbár”-nak nevezte, róla mintázta Esti Kornél barátját, az „isteni merésű, vad költőt”, Sárkány néven. Ott ült közöttük a New York kávéház karzatán és az Otthon-körben, sorra adták ki köteteit, írásai a Borsszem Jankótól kezdve a Pesti Naplón át a Nyugatig számos lapban megjelentek. Kupléit és jeleneteit imádták a kabarélátogatók, de hullámzó színvonalú művei miatt végül nem került fel a magyar Parnasszusra. Legsikerültebb verseiben a szenvedélyt, a szerelmet, a hónapos szobák nyomorát festette le; az őt atyai jó barátjának tekintő Devecseri Gábor szerint „a piros szenvedélyt, a fekete véget énekelte”.
„Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,
csak e hajnali ég, csak e kék...
Istenem, szeretsz-e,
Istenem, vezetsz-e,
Istenem, megversz-e még…?”
„Az átkozott költő”
Somlyó Zoltán háromszor nősült, második házasságából született 1920-ban György fia, a későbbi neves költő-műfordító. Az 1920-as évek végén mély válságba került, elveszítette hároméves kislányát, élete pedig valóságos hullámvasút volt a viszonylagos jólét és a legmélyebb nyomor között. 1934-től kezdve a havonta írt négy-öt vers már kenyérre sem volt elegendő, segélyekhez folyamodott, de a Baumgarten-díjat, ami kisegíthette volna, még Kosztolányi közbenjárására sem kapta meg. „Az átkozott költő” (ahogyan egyik kötete címében nevezte magát) 1937-ben hunyt el. „Költő volt, csak költő, semmi több. Költő volt – valódi költő – nem kevesebb!” – írta róla Karinthy Frigyes.
Kapcsolódó: Nemcsak Somlyó Zoltán, József Attila sem kapta meg életében a Baumgarten-díjat
