Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A századfordulón a pikantéria legmagasabb fokának számított a nadrágszerep, amikor közismert és körülrajongott primadonnák szűk, testhez simuló ruhában léptek a színpadra.
1904. november 18-án a Király Színház premierre készülődött. A rendező-színházigazgató Beöthy László hónapokkal korábban leporolta a Tavaszmező utcai gimnázium matematikatanárának, Kacsóh Pongrácnak a kottáit, felkérte a nagy sikerű kuplészerzőt, Heltai Jenőt a szövegkönyv megírására, és megkereste Fedák Sárit, hogy vállalja el Iluska és a francia királykisasszony szerepét a János vitéz című daljátékban. Fedák, a rajongott primadonna azonban inkább Kukorica Jancsi szerepére vágyott. Beöthy nem tiltakozott, és jól tette: bár az első felvonásnál még nem telt meg a nézőtér, az előadás végére a közönség az érzelmek széles skáláját élte át, a visszafojthatatlan nevetéstől a hangos sírásig.
Fedák Sári huszárnadrágban
Fedák Sári az első felvonásban parasztlegénynek öltözve lépett a színpadra: „Kalapja mellett mezei virág és árvalányhaj, kezében karikás ostor, övén dohányzacskó, keze ügyében furulyája”. A második és harmadik felvonásban azonban felvette a testhez simuló huszárnadrágot, ami hihetetlenül izgatónak számított a férfi színházlátogatók számára a földet söprő, hosszú szoknyák korszakában. (Nem véletlenül számított óriási merészségnek, amikor egy másik előadásban Blaha Lujza, a „nemzet csalogánya” – aki maga is több nadrágszerepet játszott – kidugta a lábát az óriási szoknya takarásából, és pajzán dalra fakadt: „Így csinálunk, úgy csinálunk, Isten tudja, hogy csinálunk, van már ennek ezer módja minálunk!”)
„Danolás közben egymás ölébe hajtogatva fejüket”
A darabot a későbbiekben is óriási sikerrel játszották: a bemutató után megszakítás nélkül 165 előadás következett, és összesen 689-szer került színpadra, mindannyiszor telt házzal. A jogokat később vidéki színházak is megvásárolták, és a leányiskolákban is kitört a János vitéz-láz: a főszereplő lányok Fedák Sári mintájára férfiruhába öltöztek, sőt, még bajuszt is rajzoltak maguknak. Dénes Zsófia (aki később Fedák Sári, azaz Zsazsa jó barátnője lett) így lelkendezett:
„Szoborszép fiatal teste tökéletesen fiús volt, izmos és keménykötésű…”
Az Egyetértés című lap pedig így írt a bemutatóról: „Fedák Sári szeretetre méltó pajkosságának nem volt vége-hossza. Legmulatságosabb dolga azonban az volt, mikor Medgyaszay Vilma mellé leheveredett a szűrére, és danolás közben egymás ölébe hajtogatva fejüket, olyan sikkes és bohókás hempergő hancúrozást vittek véghez, akár két ökölnyi macskakölyök."
A nadrágszerepek királyai (vagy királynői)
A nadrágszerep mindazonáltal nem minősült ekkor újdonságnak sem Magyarország, sem a világ többi részén. A kifejezést a magyar nyelv a németből vette át, a Hosenrolle mintájára, de angolszász területen is így emlegették (breeches role). A 17. századtól kezdve (és azután is) elsősorban a zenés színházban és az operában terjedt el: fiatal férfiak szerepét osztották mezzoszoprán vagy alt hangú énekesnőkre, különösen azután, hogy a kasztrált férfiénekesek száma megfogyatkozott. A leghíresebb nadrágszerepek között szerepel Cherubino a Figaro házasságából, Octavian A rózsalovagból vagy Orfeusz az Orfeusz és Eurüdiké című Glück-operából, de kedvelt prózai nadrágszerep volt Rómeó; valamint Puck a Szentivánéji álomból. A magyar színpadon kétségkívül Fedák Sári volt a nadrágszerepek királya (vagy királynője): megszemélyesítette Bob herceget, Gábor diákot és A csibészkirályt is. Rajta kívül sokszor vállalt nadrágszerepet Pálmay Ilka és Küry Klára is.
„Alig nadrágban jelenik meg a színpadon”
A színházigazgatók és a rendezők tudták, hogy a nadrágszerepet játszó primadonna vonzza az érdeklődőket a színpadra, ezért – üzleti okokból – igyekeztek ezeket az előadásokat a színpadon tartani. „Az ilyen darabokban nembeli megtévesztésnek már kimondottan erotikus célzata van.
Ha nem egyéb, hát mindenesetre »pikáns« látvány, amikor a színésznő, akit egyébkor csak saját nemének öltözetében láthat a közönség, egyszerre kurta nadrágban, sőt gyakran alig nadrágban jelenik meg a színpadon, szabadon láttatva formáit, melyeket a diszkrét szoknya eltakarna”
– ecsetelte a Színházi Élet újságírója a nadrágszerep színpadi vonzerejének titkait.
A színésznők a legkevésbé a klasszikus hosszú nadrágot igénylő jelmezt kedvelték, ennél szívesebben bújtak rokokó férfiöltözetbe, amikor a „rövid nadrág selyemharisnyában és félcipőben folytatódhatik és a fehér parókával még fokozottabb mértékben ellensúlyozható a nembeli differencia”. A férfi színigazgatók, rendezők és színházlátogatók leginkább a „trikószerepet” kedvelték, amikor testhez simuló anyagból készült a jelmez, sokszor például egyenruha, mint a János vitézben is, afféle eye candy-ként szolgálva a színházlátogató férfiak számára. „Egy-egy nadrágszerep a pikantéria legmagasabb fokának tetszett és Orlovszky herceg szerepe a »Denevér«-ben szinte szívdobogást okozott a primadonnáknak, ha elgondolták, hogy rövidke selyemnadrágocskában kell a világot jelentő deszkákra lépniök” – írta az Új Idők, bár valószínűbb, hogy inkább a férfinézők kaphattak ettől intenzívebb szívdobogást.
Nadrágban érvényesülni
De nemcsak a testhez tapadó nadrág izgatta a publikum fantáziáját. A másik izgalmi faktor – amint azt Szécsi Noémi, a korszak kiváló ismerője írja A budapesti úrinő magánélete című könyvében – az volt, hogy „ezekben a darabokban két nő alakított egy szerelmespárt. (…) Az előadás »reklámanyagaként« forgalmazott képeslapok is kétértelműek: a két nő szerelmi kettőse »biztonságos«, mégis valami nyugtalanító erotikát sugároz.” A színésznők valószínűleg az érvényesülés egyik eszközeként tekintettek a nadrágszerepekre, bár többször hangsúlyozták, hogy nem szeretik ezeket. Pálmay Ilka, aki maga is számtalan nadrágszerepet vállalt, így vélekedett Mátyás király általa eljátszott szerepéről: „Nem szívesen játszom, mert nadrágszerep. Nekem pedig az a véleményem, hogy a nő legyen a színpadon is nő.”
Az utcai nadrágviselet sokáig feltűnést keltett
A nadrágszerepek az első világháború után kezdtek kikopni a színházi repertoárból, azzal párhuzamosan, hogy a nadrág lassacskán utcán is megtűrt viseletnek kezdett számítani. Ez hosszú folyamat volt: még a harmincas években is feltűnést keltett Magyarországon, ha egy nő nadrágban ment végig az utcán, miközben ez Berlinben vagy Bécsben akkor már senkinek sem szúrt szemet. 1933-ban a Délibáb című lapnak arról beszéltek a színésznők, hogy ők bizony szívesebben hordanak szoknyát, mert a nadrág nem nőies, az pedig nem tetszik a férfiszemnek. Ez a fajta internalizált szexizmus nagyon is jellemző volt még sokáig; Jeritza Mária, a bécsi Opera énekesnője például így vélekedett: „Ha mi asszonyok mindenben egyformák akarunk lenni a férfiakkal, végül le kell mondanunk minden privilégiumról. Akkor pedig hogy hódítjuk majd meg a férfiakat? Mert a mi legerősebb fegyverünk egyedül a nőiesség!”
Ha szívesen olvasnál még a századelő színházi világáról, ezt a cikket ajánljuk.
