Egy ország függetlenedése, a csalás szinonimája a magyar nyelvben, egy barcelonai tér és metrómegálló, a világ kereskedelmének forradalmasító áradata és sok ezer ember halála örökre összefonódik az emberiség által épített egyik legnagyobb szabású műben, a két óceánt összekötő Panama-csatorna verejtékes megépítésében.
„Ebben valami panama van” – kiáltunk fel ékes magyarsággal a mai napig, ha valami mutyit, sumákot, sika-mikát, sikítást, azaz sikkasztást, csalást vagy korrupciót szimatolunk. Akkor kezdtük a közép-amerikai ország nevét összemosni a kínos jelentéstartalommal, amikor a Panama- csatorna gigászi vállalkozásának egyik legcsúnyább kudarcaként csődöt mondott az építéssel megbízott, hatalmas tőkét mozgató francia vállalkozás. A cég élére korábban azt a Ferdinand de Lessepset nevezték ki, aki ezt megelőzően sikerrel működött közre a Szuezi-csatorna építésében és aki még annál is korábban szép diplomatakarriert futott be. E két dicső tettének állít emléket többek között még Barcelonában is egy róla elnevezett tér és metróállomás, jóllehet, a Panama-eset öt év börtönbüntetéssel ért véget számára. Lesseps, és a többi vádlott szerencséjére, az ítélet meghozatalának időpontjára a vád elévült, így a börtönbüntetés tényleges letöltésére nem került sor.
Az első kudarcok a Panama-csatorna építésénél
A Szuezi-csatorna építésében elévülhetetlen érdemeket szerző és köztiszteletben álló Ferdinand de Lesseps vezetésével 1878-ban a franciák felhatalmazást kaptak a két óceánt összekötő csatorna létrehozására Kolumbiával együtt, melynek Panama akkoriban részét képezte. Az építkezés és az üzemeltetés joga 99 évre francia kézbe került ugyan, de bő 10 év alatt, 1889-re a megavállalkozás csúfos kudarcot vallott a franciákkal. Az emberi „tényező” mellett sem a meglepetésként ható szokatlan éghajlati viszonyok, sem a túl változatos domborzat nem kedvezett az építkezésnek, de még ezeknél is nagyobb nehézséget jelentett a munkásokat megtizedelő sárgaláz, malária és kolera pusztító jelenléte. Ezek már a vállalkozás korai stádiumában több mint 20 000 ember életét ragadták el.
Csak a változás állandó
Az Amerikai Egyesült Államok mindeközben nem volt rest, és Theodore Roosevelt vezetésével felismerte a jövőbeli csatornában rejlő kereskedelmi potenciált. Ugyanakkor a kolumbiaiakon nem tudta keresztülvinni elképzeléseit, ezért hamar a panamaiak önállósulási törekvései mellé állt Kolumbiával szemben, s így igyekezett a hatalmas projekt mind jelentősebb szereplőjévé válni. 1902-ben az Egyesült Államok meg is szerezte a koncessziót, egy évvel később pedig, szintén az Államokból érkező finom nyomásra, Közép-Amerika országhatárai is számára kedvezően rajzolódtak át. 1903 novemberében létrejött a független Panama, amelyet Amerika nemcsak hogy sietve elismert, de a kolumbiaiakkal szemben azonnal annak védelmére is kelt.
Fény az alagút végén
A csatornaépítés az amerikai fázisban új lendületet kapott. Orvosi csapat érkezett a helyszínre, akik a sárgalázat terjesztő szúnyog kiirtása mellett azon is munkálkodtak, hogy szúnyoghálókat helyezzenek fel a szálláshelyek nyílászáróira, folyamatosan fertőtlenítsék a helyiségeket és megfelelő mennyiségű és minőségű ivóvízzel lássák el a munkásokat. Emellett az építkezés új vezetése, szintén fordulatként a korábbiakhoz képest, zsilipcsatorna kialakítása mellett tette le a voksát, és legkevesebb nyolc várost áthelyeztek a munkálatok útjából. A munkaerőhiány orvoslására Barbados szigetéről közel 20 000 embert toboroztak, Martinique és Guadeloupe szigetéről pedig 7500-at, így kialakítva a
világrekorder projektet, amin egyszerre, 1913. tavaszán, már 44 733 ember dolgozott.
1914 augusztusában már felavatásra is kerülhetett a csatorna, melyet egy 1977-ben aláírt szerződés egy 20 éves lassú átmenettel 1999. december 31-én délben a Panamai Köztársaságra bízott.
